Edmond nyelvész volt. Éveken át tanult, hogy úgy-ahogy elsajátítson egy nyelvet, aztán egy másikat, és megint egy másikat. Így ért el a tizenhármas számig. Pechjére a 13-as balszerencsét hozott neki, mert hiába ismert annyi nyelvet, nem tudott megélni belőlük. A kisvárosban, ahol lakott nem volt szükség nyelvtudományokra.

Ezért beállt az egyik vendéglőbe szakácsnak.

Főzés közben is tanult. Zsebéből kis cédulákat halászott elő és csak úgy biflázta a szavakat. A vendégmentes órákban pedig külföldi újságokat olvasgatott. A vendégek és a tulajdonos szerint jól főzött, csak egy kicsit lassan. Hiába adta le a pincér időben a rendelést, hogy két bécsiszelet krumplival, Edmond más hullámhosszra volt beállítva.

– …krumplival… de mi az, hogy krumpli?… Vagyis potatoe, poteto, patates, pommes de terre, batata, patatas, patate, kartopili, kartoffel, cartofi, krompir, krumpli… vagyis pityóka!!!!… A bécsi szelet meg a világ minden sarkában Wiener Schnitzel.

Innen tovafelé már gyorsan ment a főzés – akarom mondani a sütés -, miután Edmond nyelvekhez szokott agya gyorsan kikódolta a rendelést. Kis idő múlva vígan ehették a vendégek a Három Gúnár vendéglő specialitását, a bécsi szeletet szalmakrumplival. Igazi borjúhúsból készült!

(Az Egy bog kóré c. sorozatból)