– Másfél évvel ezelőtt azt nyilatkozta: a heti jegyzetein kívül nem nagyon ír és nem is erőlteti. Azóta változott-e a helyzet?

– Hogy­ha ezt mond­tam, s valószínű, hogy ezt mond­tam, ak­kor vi­szont be kell val­la­nom, hogy nem mond­tam iga­zat. Le­het, ek­kor már hozzáfog­tam az új regény­hez, de nem vol­tam biz­tos, hogy lesz-e va­la­ha is va­la­mi belőle, ezért nem beszéltem róla. Most már tu­dom, hogy lesz, így el­mond­ha­tom, hogy készül egy új regény, a címe: Bécs fölött a Har­gitát… Tehát, egy olyan va­la­kiről szól a regény, aki Bécs fölött is a Har­gitát látja… Álmod­ja. Min­dig. A nap min­den órájában. Ma­gyar Napló, a Ma­gyar Írószövetség lap­ja már két részle­tet közölt is belőle, utoljára október­ben, de közölt a Hi­tel is egy részt. Részben az iden­titásváltás regénye lesz, de nem csak. A szétszórat­tatásunk regénye is lesz. A végső lökést Dr. Részegh Do­mo­kos Ma­gyar­országra ki­te­le­pe­dett fog­or­vos barátom 2014 ta­vaszán írt le­ve­le határoz­ta meg, aki egy sor kérdést tett fel. Köztük Tri­a­non kapcsán…

Ezek a so­rok vol­tak, ame­lyek aztán végleg be­indították a képze­le­tet. Bár nem Tri­a­non-regény, amit írok. Egyébként, már fi­a­tal ko­rom óta, ami­kor először ol­vas­tam a Csen­des Dont, sze­ret­tem vol­na írni egy regényt a széke­lység sorsáról, talán, ha nem is tel­je­sen, és nem is igazából, csak el­na­gyol­tan, de ez lesz az. Bár azt sem tu­dom, va­la­kit is fog-e érde­kel­ni mind­ez? Megválto­zott a világ, az iro­da­lom­nak a művésze­te­ken kívül is annyi vetélytársa van, és itt nem­csak a különböző médiákra, napi sajtóra gon­do­lok, hogy las­san fe­les­le­gessé kezd válni. Gon­dol­junk csak a Twit­ter­re, Fa­ce­book­ra, ame­lyek, bár önki­fe­jezésre ser­ken­te­nek, a szókészlet­használa­tuk, hogy fi­no­man fo­gal­maz­zak, eléggé beszűkült. Ráadásul olyan gyors kor­szakváltások van­nak, hogy mire fel­tesszük a kérdése­ket, a vála­szig már meg is válto­zott a világ. Már fölösle­ges a válasz. Visszatérve a regényre, ami, na­gyon nagy gond volt, hosszú idősíkot fog át a regény. A főhős 1977-ben ússza át a Dunát, s me­nekül el. A vasfüggöny idején. Ak­kor, ami­kor elképzel­hető volt az is, hogy talán sose térhet haza. Sose látja meg a szüleit, az anyját, apját. A testvéreit. Még a te­metésükön sem le­het je­len. Amit úgy-e, a szökés kez­detén nem is gon­dolt végig. S ami­kor már szem­besült vele, már késő volt. Most már látom a végét a regény­nek, habár a glo­ba­lizáció be­tett egy ki­csit az elképzelésem­nek. Az idő túlha­la­dott. Egyébként is, en­gem már rég túlha­la­dott az idő. Valójában egy másik kor em­be­re va­gyok, mint amely­ben élek. De le­het mások is így van­nak ez­zel. Le­het másfaj­ta regényt ezer­szer könnyeb­ben tud­tam vol­na írni – de ki­terítet­tem a témát, a színét, s a fonákját a maga fo­lya­modványában, hogy min­den­ki láthas­sa, hogy­ha a ki­te­le­pedésről dönt, miről is dönt. Mit hagy el, s miért, amit talán már nem talál meg soha.

– Soha nem volt hivatásos író, mindig volt munkakönyves állása. Ez mennyire nehezítette írói pályafutásának alakulását? Maradt-e elég idő az alkotásra?

– Nem vol­tam hi­vatásos író, így igaz. Régebb, amíg a gyárban dol­goz­tam, úgy­mond vasárna­pi író vol­tam. Télen. Mert nyáron még vasárnap is ha­zajártam kaszálni, ta­kar­ni. Mi­kor mi­lyen idény­mun­ka volt. Vi­szont úgy hi­szem, amit meg kel­lett írnom, megírtam. Az más kérdés, hogy­ha hi­vatásos író let­tem vol­na, va­jon ak­kor is így, s eze­ket a kérdése­ket írtam vol­na-e meg? A múlt­kor egy ko­lozsvári találkozón el­mond­tam, azok­nak írok, akik fe­le­le­tet várnak az őket fog­lal­koz­tató kérdése­ik­re. Akik az iro­da­lomtól nem­csak esztéti­kai élményt várnak. Az it­te­ni em­be­rek gond­ja­it, kérdéseit sze­retném megírni, ami le­het korkérdés, vagy sorskérdés is. Mert az it­te­ni élet másfaj­ta fe­le­le­tet, másfaj­ta iro­dal­mat feltéte­lez, mint például a bu­da­pes­ti. Akik Bu­da­pes­ten élnek azoktól nem kéri számon napjában a ma­gyarságu­kat az élet. A döntéseik he­lyességét. Azt is mond­hatnám, ők, csak in­di­vi­du­umként élnek, átsétálnak az élet felszínén. És írhat­nak a rom­kocsmákban ka­vargó füstről is. A rossz közérzetről, a pénz hiányáról… Az asz­faltról. Itt a közösségből nem le­het ki­sza­kad­ni. Vagy igen, de ak­kor az már más kérdést vet fel.

– Székelyudvarhelyen sosem volt nyüzsgő irodalmi élet, az írók a nagyobb városokat szerették. Az Erdélyi Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) elhozta ide a nevesebb erdélyi és határon túli írókat. Milyen nehézségekbe ütközik az, aki irodalomszervezéssel foglalkozik Székelyudvarhelyen?

– Tény, valóban nem volt va­la­mi nagy nyüzsgő iro­dal­mi élet Ud­var­he­lyen, bár min­dig élt itt va­la­ki az írók közül is, lásd Nyirőt, Tom­pa Lászlót, vagy Tomcsát. Ráadásul az írás már önma­ga is magányra ítél, s nem korzózásra. Az vi­szont közis­mert, hogy Csíksze­redában inkább a festészet hódított. Ud­var­hely és környéke inkább írókat, költőket do­bott be a ma­gyar kultúrába. Kul­turális pezsgés min­dig is volt Ud­var­he­lyen. Nagyváros volt ki­csi­nységében is Ud­var­hely. A vásárhe­lyi fil­harmóniának, ha jól tu­dom, csak itt vol­tak az egész Székelyföldön például bérle­tes kon­cert­jei. És ’89 előtt szin­te min­den ren­dezvény Ud­var­he­lyen kötött ki. Min­den ma­gyar kez­deményezést Ud­var­hely vállalt fel. Más váro­sok szin­te sem­mit. ’89 után vi­szont szin­te le­ma­rad­tunk bi­zo­nyos dol­gok­ban. Volt itt jól működő népszínház na­gyon sok te­hetséges em­ber­rel, mégis itt ala­kult utoljára meg a színház. A tánc­együtte­sek­kel is ugyan­ez volt a hely­zet. Ud­var­hely volt nem­csak az erdélyi ma­gyar könnyűzene „fel­legvára”, de a táncház találkozóktól kezd­ve a Kalákáig, min­den itt szer­veződött ’89 előtt. És ezt, ha Ud­var­helyről beszélünk, el kell mon­da­ni. Visszatérve az iro­da­lom­ra, már fi­a­tal ko­rom­ban azt ta­pasz­tal­tam, hogy sok em­ber egy éle­ten át emléke­zett, sok em­ber­nek az élete meg­határozó eseménye volt, hogy „látta” Móricz Zsig­mon­dot. Találko­zott Tamási Áron­nal. Le­ve­le­zett egy-egy ma­gyar íróval. Egy küküllőkemény­fal­vi bácsi­nak például éle­treszóló élménye volt, hogy le­ve­le­zett Ve­res Péter­rel. Büszke volt rá, ez volt élete büszkesége. És arra is gon­dol­tam per­sze, hogy a Székelyföld egy olyan hátország, amely anya­gi­lag is fenn tud tar­ta­ni egy iro­dal­mat. Az már csak ráadás, hogy bosszan­tott, hogy a csíkiak las­san el­vették előlünk az egész Székelyföldet. Ezt vic­ce­sen mon­dom per­sze, de először csak a „Har­gi­ta” lett „csíki”, aztán a „Székelyföld” is. Még ak­kor is, ha ez utóbbi megszületésénél én is ott bábáskod­tam. De ha az iro­da­lomról beszélünk, ak­kor, bármennyi­re is „vidék vol­tunk”, egy sor kez­deményezés, amely saj­nos máshol érett be, mégis­csak in­nen in­dult. Nem fe­led­kez­hetünk meg soha a nemrég el­hunyt Maj­la Sándor Ab­lak című folyóiratáról például, amely az európai ősho­nos ki­sebbségek iro­dalmáról szólt. Az álta­la szer­kesz­tett és ki­adott Fagyöngy című an­tológiákról sem. És so­rol­hatnám az el­halt lap– és iro­dal­mi kez­deményezése­ket. Tény vi­szont, hogy egy ilyen alapítvány működtetése anya­gi­lag nem egy­szerű. És az is tény, hogy bi­zo­nyos szem­pon­tokból nem biz­tos, hogy én vol­tam a meg­fe­lelő em­ber, a meg­fe­lelő he­lyen. Hogy fi­no­man fo­gal­maz­zak, egy „ru­gal­ma­sabb” elnökkel valóban nagy hatósu­garú le­he­tett vol­na az alapítvány. Bár így is az volt, ame­lyet azóta is csak másol­gat­nak mások. És amely­re, ame­lyek­re – egy-egy pályázatára például – emlékez­nek máshol. Az is meg­határoz­ta az alapítvány in­dulását, hogy ak­ko­ri­ban, szin­te min­den szem­pontból szét volt hull­va az erdélyi ma­gyar iro­da­lom. A ki­adványok for­gal­mazása például még ma sem működik. És ezek­re a kérdések­re kel­lett választ ke­res­ni, kap­ni és adni. Vi­szont, a fent mon­dot­tak­kal el­lentétben azt is ki kell hangsúly­oz­nom, s per­sze meg is köszönnöm, hogy Po­mogáts Béla személyében, aki az Illyés Alapítvány elnöke volt, s aki talán az írásaimért sze­re­tett en­gem, olyan támo­gatót kap­tam, ami­lyent azóta se. Sen­ki nem fog­ja el­hin­ni, de az alapítványt sose támo­gat­ta anya­gi­lag egyet­len ud­var­he­lyi polgármes­ter se. Nem is kértem támo­gatást tőlük, de nem is kap­tam. És jól, rosszul, működünk. Húsz éve működünk, működtünk, pályáza­to­kat hir­dettünk meg, s ha nem is min­dig, de négyféle díjat is ki­osz­tot­tunk. Meg le­het nézni az alapítvány hon­lapján, amely Erdély egyik leg­je­lentősebb iro­dal­mi portáljává vált, ki­ket díjaz­tunk az elmúlt húsz évben. A Hídverő-díjat olyan személyiségek is el­fo­gadták, akik meg­határozóak az össz­ma­gyar iro­da­lom­ban, mint Po­mogáts Béla, Ilia Mihály, Görömbei András és so­rol­hatnám. A het­ven éve­se­ket ala­nyi jo­gon díjaz­tuk, s min­den­kit, aki írószövetségi tag volt, meg­kap­ta az EMIA-díjat. Az EMIA-díj mel­lett az idősek­nek létre­hoz­tuk az Életmű díjat, a fi­a­ta­lok­nak a Debüt-díjat. De vol­tak olyan idős írók is, aki­ket az elején anya­gi­lag, karácsony­kor díjaktól függet­lenül is támo­gat­tunk. Az elején szin­te min­den évben pályáza­to­kat hir­dettünk meg. Vi­szont azt is ki kell hangsúly­oz­nom, hogy volt egy olyan cég is, amely húsz éve min­den évben támo­ga­tott. Kérés nélkül. És nem­csak pénzügyi­leg. Ezúton is sze­retném megköszönni ezt a nagy segítséget.

Az interjú teljes szövegét az eirodalom.ro portálon olvashatják