(részlet egy készülő regényből)

„A világot kaptam új hazámul,
Szabadságom lett börtönöm.”
(Kerecsendi Kiss Márton)

– Hon­nan vagy?
– Romániából. Erdélyből!
– Az hol van?
– Románia közép–nyu­ga­ti részén.
– Hol ta­nultál meg ilyen szépen ma­gya­rul?!
– A bölcsőben!
– Vic­celsz?
– Nem.
– Mit ke­res­te­tek ott?
– Ott születtünk.
– A szüleid is?
– A szüleim is. A nagyszüleim is. A dédszüleim is. Tény­leg nem hal­lottál soha, sem­mit Erdélyről? Tri­a­nonról?
– Nem.
– A szüleid sem beszéltek arról, hogy Romániában is élnek ma­gya­rok?
– Nem.
– És arról sem, hogy Ti hogy kerülte­tek Ju­go­szláviába?
– Nem.
– És arról sem, hogy volt egy­szer egy Ma­gyar­ország?
– Most is meg­van, nem?
…
És Te valóban ju­go­szlávnak hi­szed ma­ga­dat?
Miért? Mi­nek kel­le­ne gon­dol­nom ma­gam? Ott szület­tem, ott nőttem föl, mi­nek kel­le­ne gon­dol­nom ma­ga­mat?
Ránézett a lányra. Ott sétáltak a császári pa­lo­ta parkjában, nem akar­ta el­hin­ni, amit hall, nem akar­ta el­hin­ni, amit a lány mond. Az első pil­la­nat­ban várta is, hogy a lány derűsen el­ne­ve­ti magát, csak vic­cel­tem – mond­ja – természe­tes, hogy ma­gyar va­gyok én is, mi más le­hetnék, csak próbára akar­ta­lak ten­ni, de a lány pi­sze orrát fenn­tart­va inkább sértődötten, mint el­gon­dol­koz­va, szótla­nul, durcásan, lépdelt mel­let­te. „Ez nem le­het igaz, egy­szerűen hi­he­tet­len” – gon­dol­ta Csapó András, de aztán, bár újra és újra kikívánkoz­tak belőle a sza­vak, az el­hang­zot­tak­hoz nem fűzött hozzá sem­mi meg­jegyzést. Sem el­ma­rasz­talót, sem élcelődőt. Ol­dalról lop­va nézte a lány nyílt, szép, okos, ki­fe­jező arcát, s mert rá akar­ta, ve­zet­ni a gon­do­la­tai, ki­je­lentései tart­ha­tat­lanságára, újabb kérdést tett fel.
– Mi most, például, mi­lyen nyel­ven beszélünk?
– Hát per­sze, hogy ma­gya­rul! – vágta hozzá da­co­san a lány.
– Ak­kor?
– Mi az, hogy ak­kor?
– Ak­kor miért hi­szed ju­go­szlávnak ma­gad?
– Mert így ta­nul­tuk, hogy Ju­go­szlávia a hazánk, s mi ju­go­szlávok va­gyunk.
– És a szüleid soha nem mondták, hogy Te, ma­gyar vagy?

Fölvil­lant a nagy­ap­ja alak­ja, ahogy ott ülnek a kony­ha előtti lépcsőn, ahogy mesél a régmúlt időkről, a növényekről, a fákról, az esők, álla­tok természetéről. A csil­la­gokról, a családról, a nem­zetségről, s a fa­luról. És ő mind­egy­re kérdez, és kérdez, mert meg akar­ja érte­ni a sza­vak, fo­gal­mak je­lentését, meg akar­ja érte­ni a sza­vak je­lentésén túli világot, hogy, ki ő? Kik ők? Miért olyan, ami­lyen. Mások, miért mások? A zöld­szeműek, miért zöld­szeműek? És a barnák?
El­me­reng.
– Annyit ne kíváncsis­kodj –, hall­ja a nagy­ap­ja hangját még most is –, kihűl a szád! Majd­nem el­ne­ve­ti magát.
Te, so­sem ke­res­ted önma­ga­dat? – kérdez­te, látva a lány hosszú, szótlan hall­gatását. – Az arc­vonásod mását a szüleid arc­vonása­i­ban? Az arc­vonásod mását a nagyszüleid vonása­i­ban? A fényképe­ken, ame­lye­ket a családról őriz­te­tek? A moz­du­la­to­dat a moz­du­la­ta­ik­ban? Egy kéztartásban? A múltat, ahon­nan vétettünk, s a jövőt, amely követ­ke­zik előző sor­sunkból? Sem azt, hogy miért vagy olyan, ami­lyen?
A lány hall­ga­tott.
Én – akar­ta mon­da­ni – min­den­ben, min­dig, és min­denütt önma­ga­mat ke­res­tem. Még azt is tu­dom, ki­nek a lépte­it utánoz­tam, ami­kor fölcse­pe­red­tem. Kit próbáltam utánoz­ni a tánc­ban. Az éneklésben! A haj­vi­se­let­ben. Azt, hogy mi történt, velünk. A népem­mel. S miután meg­tud­tam mi történt, csak erre tud­tam gon­dol­ni min­dig. Ezt akar­ta mon­da­ni, de sze­rencséjére nem mon­dott sem­mit, mert ek­kor megszólalt a lány:
Anyukám egyedül ne­velt, apukám Ausztráliában él.
Bocsáss meg – mond­ta. Megdöbbent. És a döbbe­ne­te őszin­te volt. Eszébe vil­lant, hogy a nagybátyja fe­lesége min­dig az újvidéki ma­gyar adást fog­ta, a Sza­bad Európa rádióban és ott vol­tak a leg­szebb „szív küldik”.
– Nem tesz sem­mit – vála­szol­ta a lány – Bácskából so­kan men­tek Ausztráliába és Ka­nadába nem mi va­gyunk az egyedüliek!
– És Ti?
– Mi, nem mentünk utána. Először arról volt szó, hogy csak ide, Auszt­riába jön ki, aztán egy­szer csak on­nan írt. Először arról volt szó, hogy kijön, dol­go­zik, aztán pár év után ha­zajön. Aztán már csak arról volt szó, hogy mi menjünk ki hozzá. Aztán egy idő után, már nem is írt…
Most már kel­le­met­lenül érez­te magát, válta­ni akart:
– S a nagyszüleid?
– Ne­kem nin­cse­nek nagyszüleim.
– Nin­cse­nek nagyszüleid?
– Nin­cse­nek.
– Sem az édes­apád részéről, sem az édes­anyád ágáról?
– Így van.
– És nem érdeklődtél soha róluk? Nem kérdez­ted, hogy mi történt, mi lett velük? – döbbent meg.
– De. Anyukám azt mond­ta, hogy meg­hal­tak, s nem sze­ret beszélni róluk. S hogy­ha anyukám ezt mond­ta, ak­kor mi mást te­het­tem vol­na? Nálunk egyébként is, nem beszéltek soha a ha­lot­takról.
– És ha­lot­tak napján?
Hor­gas Esz­ter el­me­ren­gett.
– Nálunk – mond­ta Csapó András – bár nincs ha­lott kul­tusz, ha­lot­tak napján min­den­ki elláto­gat a te­metőbe. Gyertyát gyújt, virágot visz. Az öre­gek, akik nem tud­nak ki­men­ni a te­metőbe, este oda­ha­za, az ab­la­kok­ban gyújta­nak gyertyát. És ott imádkoz­nak a meg­hol­takért. Nála­tok ez nem volt szokásban?
– Nem tu­dom. Ha­lot­tak napján so­sem vol­tam oda­ha­za. Újvidéken vol­tam. Az ele­mi alatt so­sem jártam a te­metőben.
– Fényképen se láttad a nagyszülőket?
– De.
– És sose kérdeztél rá, mi lett velük?
– Már mond­tam, hogy igen. De anyukám olyan­kor min­dig na­po­kig rossz­kedvű lett. Le­der­medt, na­po­kig szótlanná vált. S később már nem is kérdez­tem. Anyukám árva volt, fa­lun szüle­tett, de ro­ko­noknál Szőre­gen és Újvidéken ne­vel­ke­dett. És apukám is.
„És, ha ro­ko­noknál ne­vel­ke­dett, nem kel­lett vol­na, tud­jon arról, hogy mi történt a szüle­i­vel” – akar­ta kérdez­ni Csapó András, de nem tet­te fel ezt a kérdést sem. Túl sok kérdést tett fel már így is, úgy hit­te megsérti a lányt, hall­ga­tott.
– Ma­gyar is­kolába jártál?
– Csak az ele­mi alsó ta­go­zatán.
– Testvéreid van­nak?
– Igen. Egy fiú és egy lány.

Ez volt az első találkozásuk ket­tes­ben. Ed­dig csak a lány mun­ka­helyén, egy kis cukrászdában találkoz­tak. A lány kissé furcsán, lágyan, később rájött szlávo­san ej­tet­te a ma­gyar sza­va­kat, de ez így még külön ízt, fényt je­len­tett Csapó András szemében. Mint­ha si­mo­gatnák a lány sza­vai. Különös érzés volt, csodála­tosnál is több, bor­zon­gató, olyan volt, mint a gyönge áramütés min­den sza­va, úgy tűnt bi­zse­reg, fölforr még a vére is, de ha nem is, pezsgő bu­borékok kel­nek a vérében.
Egy ga­lamb röppent fel, s erről Csapó Andrásnak eszébe ju­tott József At­ti­la, s mert ke­res­te éppen az el­mond­ható leg­szebb sza­va­kat egyébként is, mint­ha csak önmagának mon­daná, megszólalt: – Ami­kor az utcán, átment a ked­ves…
Aztán megállt, nézte a lányt, várta, hogy netán foly­tat­ja – e? Vagy azt, hogy miként éli át a sza­vak, gon­do­la­tok varázsát. Hor­gas Esz­ter vára­kozón és sürgetőn fölnézett rá, a szemében különös ra­gyogás kélt, foly­tasd, foly­tasd – mond­ta csodát várón a te­kin­te­te – és ő, halk, sut­togó han­gon, mint­ha csak ő találná fel a sza­va­kat, külön – külön is be akarná mu­tat­ni a sza­vak szépségét, le­po­rol­ni őket, fényt lop­ni min­den egyes szóra, foly­tat­ta: – … ga­lam­bok ültek a ve­re­bek­hez…
– Ezt Te mon­dod?
– Igen.
– Ne­kem mon­dod?
– Ne­ked.
– Te fo­gal­maz­tad?
– Igen.
– Mi­kor?
– Most.
– Ko­mo­lyan?
– Nem.
– Tovább is van?
– Igen.
– Kezdd elölről, s mondd el az egészet.
Csapó András, aki kötet­nyi József At­ti­la ver­set tu­dott fejből újra el­kezd­te: – Ami­kor az utcán átment a ked­ves…, Hor­gas Esz­ter megkövülten hall­gat­ta. Sose hal­lot­ta még ilyen szépnek a sza­va­kat, sose hal­lot­ta még ilyen szépnek a ma­gyar sza­va­kat, a sza­vak által ki­fe­jez­hető gon­do­la­to­kat, pe­dig a sza­vak, külön – külön, ugyan­azok a hétközna­pi sza­vak vol­tak, ame­lyet ott­hon is, bárhol, már máskor is hal­lott és nem rezdült ben­ne sem­mi. Sem­mi és soha. És most igen. Állt, nézte a fiút, mu­zsikáltak, fur­csa bor­zon­gató érzése­ket váltot­tak ki a testében a sza­vak, si­mo­gat­tak, lüktet­tek, úgy érez­te nem­csak a fiú közelsége okán, fölforr a testében a vér.
Ott ültek a Nep­tun kút körüli pa­dok egyikén, a császári pa­lo­ta parkjában, gyönyörködtek a pa­lo­ta min­dent betöltő látványában, szépségében, nézték a távoli dombhátat lezáró Gl­ori­et­tet, fogták egymás kezét. Még csak fogták egymás kezét, félve, és ret­teg­ve, a nem várt bol­dogságban el­ring­va, el­merülve –, mind­ket­ten úgy tet­tek, mint­ha észre sem vennék, hogy fogják egymás kezét, hogy, ne­hogy egyikük, va­la­me­lyikük, egy vétlen moz­du­lat­tal kihúzza a másik te­nyeréből a kezét. El­reb­ben­jen a pil­la­nat szépsége, varázsa. Ame­lyet az önfe­ledt­nek tűnő, tétova, de rég várt, rég remélt el­fe­led­kezés nyújt, hogy fogják, hogy végre, na­pok, he­tek óta először fog­hatják egymás kezét, s amely maga a be­tel­jesült be­tel­jesülés. Igen, fogják egymás kezét önfe­ledt­nek tűnőn, félőn, és mégis ébe­ren. Úgy fogják egymás kezét, mint­ha a másik kéz is a sajátjuk vol­na. A másik kéz, a másik em­ber keze, nem is a kezéhez, egye­ne­sen, mélyen a szívéhez si­mul­na. A másik szíve is, a hom­lo­ka, a sze­me, a szája, a sejt­jei, az erek, a test­ben ke­ringő vér, a sa­vak, lúgok, a gyo­mor összes ned­ve és nedűje az övé, egy­ben a másiké is vol­na. A vétlen moz­du­lat, ahogy egymás te­nyerébe si­mult a másik tenyér, a pil­la­nat, most úgy tűnt megkövült, az ég ma­da­rai megáll­tak röptükben, a csend le­der­medt, meg­fa­gyott, még a Nap árnyéka is eltűnt, be­le­ol­vadt a Nap­ba, igen a moz­du­lat, az ad­di­gi életük leg­szebb, leg­meg­hit­tebb moz­du­latának tűnt. A rég várt, remélt, örök be­tel­jesülés pil­la­na­ta volt. Mert ek­kor még, csak ennyit vártak, reméltek az élettől. Ennyit, s nem többet. De ez már több volt, mint a be­tel­jesülés maga, az egymás életébe való örök és megmásítha­tat­lan be­avatás pil­la­na­ta volt. Ami­kor az egyik Én, be­le­ol­vad a másik Énbe – meg­fel­leb­bez­he­tet­lenül és örökre.
A park tele volt hozzájuk ha­sonló, sze­re­lem­re vágyó és sze­rel­met adó, és kapó, sze­rel­mes fi­a­ta­lok­kal. So­kat átélt, de még csodákra, szépségre váró tu­ristákkal. Gyönyörű ta­va­szi nap volt, rügy­fa­kasztó, ser­kenő, ki­bon­ta­kozásra váró sze­re­lem­mel, a sze­re­lem első nap­ja volt so­kak számára, ahogy számuk­ra is, ami­kor a ta­vasz még önmagában is szép, de leg­szebb egy lánnyal, aki­vel ráadásul ket­tes­ben először találko­zik. Csapó András nézte a lány el­me­rengő arcát, a sze­me kékségét, amely hol szürkébe, hol meg ra­gyogó sötétkékbe játszott, a fényt, amely dús, konty­ba ra­kott haján kacérko­dott, fölcsil­lant, aláhullt. Majd megszólalt: – Te bácskai vagy, én meg erdélyi és a sor­sunk mi­lyen csodája, hogy mi ket­ten éppen itt, Bécsben találko­zunk?

El­hall­ga­tott, de a lány, mint­ha nem hal­lot­ta vol­na az előbbi sza­va­it azon­nal rákérde­zett:
– Még tudsz más ver­set is?
– József At­tilától?
– Ha ezt, ő írta, tőle.
„Ha meg­sze­ret­lek ko­pog­tatás nélkül bejöhetsz hozzám”… Ab­ba­hagy­ta, majd azt kérdez­te:
Adyról hal­lottál?
Szerb nyelvű ke­res­ke­del­mi szakközépis­kolába jártam – mond­ta hi­de­gen a lány.
Ak­kor el­mon­dok egy Ady ver­set előbb, jó?
Jó.
És be­le­fo­gott.

„A szívem ütném rá pi­ro­san e virágos,
Al­ko­nyi kékbe bur­kolt, de szo­morú…
… Jaj, az a május, ez az Élet,
Jaj, mi két em­ber, akik félünk,
Hol­ott a tit­kunk miénk, akik félünk,
Hol­ott tit­kunk miénk s a bátraké a Sors.
Olyan csodásan ke­ze­sek a tit­kok,
Fogózzon a szívem­be a szíved,
S ne átkozz sem­mit, ami elmúlt
S úgy várd a késő üdvösséget.

Az elfáradt szívek is szépek
S áldot­tak az ölelő zo­kogások.

És meg ne ríkas­son a le­ve­lem,
S a május: ne sírj, mert sírok én.

A könyörgő májusi levél hal­latán a lány számára zson­ga­ni kez­dett a park, szépsége kitárul­ko­zott, tel­jes varázslatában ra­gyog­ni kez­dett, tündökölt. A ne­szező füvekből, a csob­banó vízből is mu­zsi­ka, sze­re­lem áradt, először csak Cho­pin halk, fi­nom zenéje, majd Liszt rapszódiái töltötték be a ha­tal­mas par­kot, amely élt, lükte­tet. Hor­gas Esz­ter megkövülten hall­ga­tott. Állt, kitárta magát a Nap­nak, a szívébe mar­koló, sar­jadó sze­re­lem­nek, az arcát si­mo­gató, langy, ka­masz, ta­va­szi szellőnek. Állt. Hosszan hall­ga­tott, mint­ha el­fe­lej­tet­te vol­na a ki­mond­ható sza­va­kat is, s ami­kor Csapó András el­hall­ga­tott, a lány ránézett, be­fog­ta a szemével:
– Én eze­ket a sza­va­kat, így nem is­mer­tem – mond­ta. – Külön – külön per­sze igen, de sose hit­tem vol­na, hogy ilyen szépek le­het­nek a sza­vak. Sose gon­dol­tam, hogy önma­guk­ban, s önma­guktól is zenélhet­nek a sza­vak. Beszélj még, beszélj.
Majd:
– S Te ma­gyar is­kolába jártál? – kérdez­te.
– Igen.
– Ott ta­nul­tad eze­ket a ver­se­ket?
– Ott is.

Hat hónap­pal később, ami­kor egy nap várat­la­nul megérke­zett a Hor­gas Esz­ter any­ja, ami­kor ket­tes­ben ma­rad­tak, Hor­gas Zsófia, a későbbi anyósa, hi­deg könyörte­lenséggel rászólt: – Ne nyag­gas­sa a lányo­mat – mond­ta. – Ne fag­gas­sa a lányo­mat a nagyszülőkről – szi­go­ro­dott el az arca. – És a ma­gyarságáról se!
A sze­me összeszűkült, rávil­lant:
– És ne bo­londítsa a lányo­mat. Hagy­ja éljen úgy, ahogy ne­vel­tem.
Szikár, mo­soly­ta­lan asszony volt a Hor­gas Esz­ter any­ja, súlyos ráncok­kal a megkövült ar­con, ami­lyen­nek ő, Esz­tert so­ha­se látta. Meg­ke­se­re­dett, fásult. – Hal­lott maga Csúrogról?
– Csúrogról? Nem – mond­ta. – Nem hal­lot­tam.
– No, hát ezért mon­dom – szi­szeg­te.
– Miért? – döbbent meg.
És a döbbe­ne­te valódi volt, ahogy az előtte álló asszony fa­gyos szi­gorúsága is.
– Úgy van jól min­den, számunk­ra, ahogy van!
– De hisz, nem mond­tam sem­mit.
– Tu­dom. Csak rákérde­zett, hogy ki ő? Mi­lyen nem­ze­tiségű.
– És ez baj? Hisz én csak ver­se­ket mond­tam és kérdez­tem.
– Baj! Csúro­gon szület­tem, ol­vas­son utána!
Csak ennyit akar­tam – mon­da­ni sut­tog­ta.
Később, ami­kor már újra ket­tes­ben vol­tak, talán észre­vet­te, hogy történt va­la­mi közte és az any­ja közt, Hor­gas Esz­ter, rákérde­zett.
Mit akart anyukám?
Sem­mit.
Kétel­ked­ve, ku­tat­va ránézett: – Mondj iga­zat!
De hisz, iga­zat mond­tam.
El­hall­ga­tott, majd hosszabb szünet után.
Édes­anyád ma­gyar?
Nem. Ő is ju­go­szláv – mond­ta a lány.
Aha.
És apád?
Hát ő is.
És oda­ha­za, ott­hon, a családban, hogy beszéltek?
Hogy beszélnénk? Ma­gya­rul.
S ha ma­gya­rul beszélsz, nem gon­doltál arra, hogy ma­gyar vagy?
Gon­dol­ni, gon­dol­tam, de ez, csak érde­kes volt, nem je­lent sem­mit.

Egy cukrászdában is­mer­ked­tek meg rögtön a Borbáth halála után. Hor­gas Esz­ter, ak­kor épp kezdő pincérlányként dol­go­zott a sétáló utcában, a Hil­fel­Strassén, ab­ban a kis cukrászdában, ame­lyet Csapó András, a T – né, Macskássy Abigélhez ve­zető úton, már az első al­ka­lom­mal kinézett magának. Csapó András, aki a kez­de­ti fa­el­rakás majd kertészkedés után, a jövő fele ve­zető úton egy újabb stációhoz érke­zett, ek­kor már kutyát is sétálta­tott –, ku­tyasétáltatás közben, vagy utána, mielőtt vissza­ment vol­na a tábor­ba, hogy tel­jen az idő, néha betért, vagy leült a járdán lévő asz­talkák egyikénél. Több­nyi­re kávét, vagy hűsítőt fo­gyasz­tott, nézte az utca for­ga­tagát, legtöbbször unat­ko­zott, bámult. Hor­gas Esz­ter, aki szintén az előző évben egyik barátnője hívására hagy­ta el Újvidéket, nem egy­szer ki­szolgálta. Egyikük sem tu­dott annyi­ra németül, hogy rájöjjön, hogy a másik nem német. Csapó jóképű, ma­gas, sudár fi­a­tal fiú volt, elegáns. Ami­kor először tért be a kávézóba, nyúlánk, ma­gas alak­ja már ak­kor, rögtön feltűnt a lány számára. Nyár vége volt, fehér lenvászon öltönyt vi­selt zöld se­lyem­kendővel a nyakán. Később, ahogy ko­pog­ta­tott az ősz, a lenvászon kabátot egy kávébar­na, hosszú bal­lon­kabát váltot­ta fel. Ek­kor már le­került a zöld se­lyem­kendő, feltűrt gallérral járt, mint László a Ca­sab­lan­ka film­ben, csak éppen ka­lap nélkül, úgy is érke­zett, a derékszorító öv sem volt sose befűzve a csat­ba, csak lazán, hur­kolódott a de­rekára. Belépett, bejött, körülnézett, leült va­la­me­lyik sa­rok­ban – min­dig sa­rok­asz­talt válasz­tott –, s úgy ült ott, mint­ha in­dul­na. Néha órákon át. Aztán fölvett egy újságot az asz­talról, s úgy tett, mint­ha ol­vas­na. Nem törődött sen­ki­vel. Csak a har­ma­dik, vagy ne­gye­dik nap jöttek rá, hogy a különös vendég, aki tartózkodó, kimért vi­sel­kedése sze­rint valóban le­he­tett vol­na akár osztrák is, nem tud németül. És arra is, hogy­ha nem tud németül, nem is ol­vas­hat. Hor­kai Edi­na a barátnője jött rá erre, ek­kor még a kez­de­tek­ben Hor­kai Edi­na akar­ta meghódítani a fiút, egy nap, mert már kíváncsi­an fi­gyelték min­den moz­du­latát azt mond­ta:
Kővé váll­jak, hogy­ha ez nem ma­gyar.
Hor­gas Esz­ter, aki­nek nem je­len­tett sem­mit a férfi ma­gyarsága, visszakérde­zett:
Hon­nan gon­do­lod?
Az em­ber megérzi ezt.
Hogy ma­gyar?
Azt.
S aztán hon­nan?
Min­dig több­nek akar látsza­ni, mint amennyi. Ez például ra­kodómunkás le­het, a tükörből ta­nul­ja a moz­du­la­ta­it.
Most már ő is fi­gyel­ni kezd­te a fi­a­tal férfit. Csapó András, akiről per­sze ek­kor még nem tud­ta, hogy Csapó Andrásnak hívják, ahogy pár héttel korábban azt se tud­ta, hogy a világon van, kávét fo­gyasz­tott, vi­szont a cuk­rot nem tet­te bele soha. Azt a zsebébe tet­te. Vi­szont, a ka­na­lat, mint­ha fel akarná ka­var­ni el­len­ben, igen. És nem vet­te ki fo­gyasztás közben se. Soha. Még ak­kor sem, ami­kor a csészét a szájához emel­te, olyan­kor a ka­na­lat a csésze falához szorítot­ta, és a kis­ujját – valószínű különös úrias gesz­tus­nak vélte – el­tar­tot­ta a többitől. Ne­vetséges volt. Meg­szo­kott moz­du­lat le­he­tett, rég be­ta­nult, számára úrias, vagy úri­a­san fi­nom­kodó, mert látszott nem okoz gon­dot. Mások, amíg várták a kávét is, már rágyújtot­tak. Ő, nem. Ami­kor a kávéból kettőt kor­tyolt, csak azután gyújtott rá. Pi­perkőcnek látszott, bár nem volt az. Így ült néha órákon át, egy­magában, bár nem tűnt magányos­nak, el­ve­szett­nek sem. Ebből meg­sej­tették, hogy nincs sen­ki­je.

Egy hétre rá, el­határozták, hogy ki­ug­ratják a nyu­lat a bo­korból. Hogy ne le­gyen feltűnő fel­szolgálás közben, mint­ha csak vélet­len találkozás len­ne, szem­be­ment Edinával, megáll­tak egy pil­la­nat­ra a férfi asz­ta­la mel­lett, s ma­gya­rul szóltak egymáshoz. A fi­a­tal férfi úgy tett, mint­ha észre sem venné őket. És valóban észre sem vet­te. Úgy ült ott, olyan el­merülten, mint­ha nem is ott len­ne, ahol. Mint­ha va­la­hol a világ másik részén len­ne. Nem is volt ott, az álma­i­val volt el­fog­lal­va, ame­lyet még min­dig álmo­dott magának, de ezt ak­kor, még Hor­gas Esz­ter nem is sej­tet­te. El­merülten kor­tyol­gat­ta a kávéját, nézte az újságo­kat. Bármit tet­tek, azon­ban nem vett tu­domást róluk. Aztán egy­szer mégis. Hor­gas Esz­ter, egy nap ki­szolgálás közben, ahogy a tálcáról tet­te le a vízzel telt po­ha­rat, szándéko­san lelöttyin­tet­te.
Jaj, bocsánat – mond­ta ma­gya­rul.
Nem tesz sem­mit – vála­szol­ta önkénte­lenül és tisz­ta ma­gyarsággal a férfi, majd rögtön el is ko­mo­rult, össze­von­ta a szemöldökét, meg­me­re­ve­dett, le­fa­gyott arc­cal, inkább kérdőn, mint csodálkoz­va ránézett.
Úgy tűnt, csak ek­kor fe­dezték fel, látták meg egymást. Ed­dig csak átnéztek egymáson, vagy elnéztek egymás mel­lett. Hor­gas Esz­ter azon­ban úgy tett, mint­ha valóban vélet­lenül történt vol­na, mind­az, ami történt. Rez­zenéste­len arc­cal vi­szo­noz­ta a nézését, méltósággal, min­den cin­kos paj­kosság nélkül a karján lévő szalvétát átnyújtot­ta a kezébe adta: – Tessék, letörülni – ismétel­te meg most már újra, ma­gya­rul.
Vi­szont, erre már, a férfi, mint aki magához tért, talán fölis­mer­te az előbbi elszólását, nem vála­szolt. És másnap, újra németül szólalt meg. Úgy vi­sel­ke­dett, mint­ha nem történt vol­na meg az előző napi „bal­eset”, nem történt vol­na sem­mi. Vagy, ami még rosszabb, nem tud­ta vol­na azt sem, hogy hol van, és ki a lány. Mint­ha nem beszéltek vol­na előző nap ma­gya­rul. Most már kezd­te érde­kel­ni őket a „ti­tok­za­tos” ide­gen, kíváncsivá tet­te őket, várták és lesték a férfi érkezését. Pro­vokálták, elbűvölő, már – már feltűnő ked­vességgel ked­ves­ked­tek, elbűvölő, bájos, ke­cses moz­du­la­tok­kal, fi­gyel­mességgel szolgálták ki, vagy törülték le, ha csak egy csöpp hamu pöccent is le, az asz­talt. A férfi azon­ban kimért tartózkodó volt továbbra is, már – már el­utasító. Ri­deg, zárkózott. Vi­sel­kedésében, mert feltéte­lezték nem akar még ide­gen­nek se látsza­ni, látszat­ra már valóban német volt. Vagy talán, aho­gyan elképzel­te ő azt. Tény nem tűnt ide­gen­nek, nem akart látszat­ra sem az len­ni. Vi­szont, mert továbbra is egyedül érke­zett, s min­dig ugyan­ab­ban az órában, így arra gon­dol­tak, va­la­hol a közel­ben dol­goz­hat. És iga­zuk volt. Később meg­tudták, valóban egy közel­ben lakó ma­gyar grófnő kertjében dol­go­zott. S az igazság az volt, hogy ek­kor még, eb­ben az időben leg­kevésbé a sze­re­lem érde­kel­te. Az egész életét az oda­ha­za megálmo­dott álmai szolgálatába állítot­ta, görcsös igye­ke­zet­tel csak önmeg­valósításra gon­dolt, miközben már tud­ta, sej­tet­te egy­re távo­lo­dik a megálmo­dott álma­itól. Csak egyet­len do­log­ban nem en­ge­dett, s nem adta alább. Elegánsan öltözött, úgy ment ki az utcára min­dig, mint­ha az övé len­ne Bécs, vagy leg­alábbis a lábai előtt he­ver­ne, bár tud­ta, még az a tal­pa­lat­nyi sem, ahová lép. A kert­ben, kesztyűben dol­go­zott, a ruháit, amely­ben az utcán járt ott tárol­ta a szer­számok­nak is fenn­tar­tott fészer­ben, nyes­te a különböző bok­ro­kat, kapálta a virágágyáso­kat, ahogy előírták, s arra gon­dolt, hogy az a rózsa­bo­kor, ame­lyet ő nyír, so­ha­se hajt majd ki! És mégis! Megkönnyítet­te per­sze mind­ezt, hogy nem tar­tot­ta végle­ges­nek a végzett munkát, sőt, a sors, tévedésének, vagy jobb óráiban kihívása­i­nak te­kin­tet­te, ame­lyet tud­ta, úgy lép át, ahogy a küszöbön is egy­kor, gyer­mek­korában, még csak meg se reb­bent a kétely, s a féle­lem ben­ne. Fékez­he­tet­len elszántságot érzett magában, amely nem akad­hat fenn apró gon­do­kon. Vi­szont, az is igaz, töret­len hitét, ma­ga­biz­tosságát – főleg miután kutyát, több kutyát kez­dett sétáltat­ni, mert télen ez­zel próbált segíteni T – né, Macskássy Abigél –, hir­te­len kétely, a hol­naptól való bi­zony­ta­lan féle­lem váltot­ta fel. Néha már – már sajnálta is önmagát, szánal­mat érzett egy­ko­ri önma­ga iránt. Szánal­mat a kont­rollálat­lan álmaiért. Egy nagy sem­mi le­szel, nul­la a ha­to­di­kon vi­as­ko­dott magában, hogy aztán, pár nap múlva, egy jó hír hal­latán újra magával ra­gad­ja az önmagába ve­tett töret­len hite. Éppen neki ne si­kerülne? Neki, aki min­dig is erre készült? Rájött, dol­goz­ni azt hagyják, de so­ha­se fo­gadják be. Vendégmunkás lesz, migráns.

A fi­a­tal férfi, akiről Hor­gas Esz­ter, ak­kor még nem tud­ta, hogy Csapó Andrásnak hívják, ahogy Csapó András se tud­ta, hogy Hor­gas Esz­tert, Hor­gas Esz­ter­nek hívják, és per­sze mos­tanáig egyikük sem, hogy a másik még a világon van is, egyik pil­la­natról a másik­ra lett sze­rel­mes. De, nem csak úgy, szép szelíden, ahogy a Nap jár az égen, ha­nem hir­te­len és va­dul, számára is ért­he­tet­lenül, meg­ma­gyarázha­tat­la­nul. Ő, aki ad­dig, sose volt sze­rel­mes, csak pajtáskodó sze­re­tet­tel ug­rat­ta a lányo­kat, eset­leg kívülállóként, meg­lett, idős férfit játsz­va, valóságos öreg­em­berként csodálkoz­va, bíztat­ta oda­ha­za a sze­rel­mes fajtákat –, mert vol­tak olyan osztálytársai, akik már tíze­diktől, vagy ti­zen­egye­diktől egymással jártak – egy­szerűen bepörgött. Nem tu­dott sza­ba­dul­ni a lány látványától. Bármer­re nézett, bárhol volt is, mint egy ki­vetítőn csak a lány arcát látta. A tábor­ban, a fa­la­kon, a metrón, az utcán, önmagában. Csak be­lenézett a sem­mi­be, és máris. Először csak a szemét –, mert csak las­sanként fe­dez­te fel a lány többi testrészeit. Igen, először az egész lányból csak a szemét látta, ahogy a szem­bo­ga­ra a bárpult mögül ráröppen, őt ke­re­si, majd ugyan­olyan hir­te­len, egy bátor­ta­lan mo­soly kíséretében elröppen, fürdik a szem nagy nyári kékségben. Mert nagy, szelíd kék mezőben vol­tak a lány, íri­szes, pulzáló, nagy szem­bo­ga­rai, vagy röpködtek, mint a virágról – virágra szálló méhek. Aztán a félénk szelíd mo­solyát fe­dez­te fel, majd a szemöldökét, a hom­lo­ka ívét. Ennyit. Aztán egy nap, egész valójában fel­fe­dez­te a lány formás, szép, ke­cses testét, s az pon­to­san olyan volt, ami­lyen­nek csak álmod­hat­ta vol­na. Ahogy a képze­le­te a fantázia varázslatával össze­rak­hat­ta vol­na.
Csak ha rágon­dolt is, már el is állt a léleg­ze­te. Vagy dübörögni kez­dett a tal­pa alatt a föld. És ez olyan volt, mint a föld­in­dulás, vulkánkitörés, égi háború, villámlás, dörgés, vagy a min­dent el­pusztító árvíz. Ilyen­kor arra ri­adt, hogy nem kap le­vegőt, ful­dok­lik, szag­gat a gyom­ra, és ő már nem is férfi, nő, sőt szülnie kell, rögtön, mert ki­sza­kad a testéből a gyom­ra. Fölszo­rul a mell­kasába, miközben a fejében za­ka­tol a szíve. Dübörög és szétrob­ban­nak a testében az erek. Igen, ad­dig nézte öntu­dat­la­nul a lányt, ült be a cukrászdába, anélkül, hogy meg mer­te vol­na szólítani is, hogy egy nap megállt a lány előtte. – Na, mi van, akarsz va­la­mit mon­da­ni is? Megdöbbent. – Én? És nem tu­dott mit kez­de­ni magával.
Vasárnap volt, és ők ott sétáltak a Kal­l­em­berg he­gyen, ahon­nan belátható volt az egész, Bécs, gyönyörködtek a város látványában, gyönyörködtek egymásban, aztán várat­la­nul megszólalt a lány: – Ma­gyar­nak len­ni mit je­lent? – kérdez­te.
S mert Csapó András annyi­ra meghökkent, hogy nem tu­dott mit vála­szol­ni újra rákérde­zett:
– Ma­gya­rul beszélni?
– Azt is.
– És még?
– Ma­gya­rul érez­ni!
– Az mit je­lent pon­to­san?
– Ma­gya­rul gon­dol­kod­ni. Is­mer­ni a nem­zet történelmét. Míto­sza­it. Kultúráját.
– Aki nem is­me­ri a ma­gyarság történelmét, az nem le­het ma­gyar?
– De. Olyan ma­gyar, aki nem is­me­ri a saját nem­ze­te történelmét.
– S ak­kor?
Csapó András nem akar­ta megsérte­ni Hor­gas Esz­tert. Nem akar­ta azt mon­da­ni, olyan ma­gyar, mint Te. Aki ma­gyarként, s ráadásul ma­gya­rul, ju­go­szlávnak vall­ja magát.
S ha va­la­ki csak a nyel­vet is­me­ri? Például egy német, aki tud ma­gya­rul…
Egy nyel­vet, ha va­la­ki is­mer, attól még nem lesz ma­gyar, csak ma­gya­rul tudó és értő em­ber. Aki ma­gyar, an­nak érez­ni kell azt is, hogy ő ma­gyar! A sza­vak­nak hold­ud­va­ra, van, hátországa. Érzel­mek­kel kell, telítődje­nek. Érzel­mek kell, rezdülje­nek ben­ned. Hogy ma­gyarázzam meg? Te, hogy szok­tad szólítani édes­anyádat?
Anyu!
És ami­kor ki­ej­ted a szót, ak­kor mire gon­dolsz a szó mögött?
Arra, hogy sze­ret. Hogy félt! Óv! Vigyázz rám!
Na, látod!
Aki, nem­csak is­me­ri, de átéli a szó je­lentéstart­almát, az olyan, mint­ha az erdő szó mögött hal­laná a fák zúgását! A zsongást. Télen látja a zúzmarás, ha­vas, ta­vasszal a rügyező fákat! Nyáron érzi a fák hűsét. Hall­ja a szél zenéjét az ágak között. Látja a levágott csu­ta­kost éppúgy, mint a sar­jadó fákat. Látja, ahogy a fa­cse­metéből – sok apró fa­cse­metéből – nyúlánk, vagy bo­zon­tos, göcsörtös erdő lesz. Látja az er­dei ma­da­rak fészkét az ágak közt, a mókust a fákon, a gombákat a földön. A le­hulló fa­le­ve­le­ket, s kizöldülő rügye­ket. A szo­babútor­ban a fát. Ez épp olyan, mint ami­kor a víz szót hall­ja az em­ber! Érzi a hűs vi­zet, ami­kor az szom­jat olt, hall­ja a víz cso­bogását, érzi sely­mes si­mo­gatását, ami­kor körül ölei fürdés közben a tes­ted. Látod a csil­logó vízcsep­pe­ket a sze­rel­med haján. Bőrén. Az orrán. Látod nőni a füvet. A fákat! Látod az óceáno­kat, ten­ge­re­ket. A ha­la­kat, a ten­ge­ri növénye­ket, a min­denséget. S tu­dod, víz nélkül nem len­ne sem­mi! Kiürülne a világmin­denség, kiszárad­na a természet, nem látnád a virágo­kat, a fűszálon lengő har­mat­csep­pet, ahogy a természet éle­tre kel, mert nem léteznél Te sem. Nem létez­ne sem­mi. Csak per­sze, nem tudnád ezt sem…

Forrás: eirodalom.ro

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ