Hólyagos cseresznye

Mindenre emlékszem, szólal meg váratlanul Göcsi. Két órája kocsikázunk, hang nem jött ki a torkán. – Emlékszem, egy versikére, de nem jut eszembe. Úgy kezdődött, „Gyere nálunk…”, ami furcsa, mert ugye az a helyes, hogy: gyere hozzánk. Már semmin sem döbbenek meg, Dancs Annamari is, egy szerelmes nótában a hapsi lelkét követelve így fogalmaz: „add oda nekem”. Hát az oda az ott van, itt pedig az ide, nem igaz?
Göcsi nagyot sóhajt, ilyen kiadósat rég vizeltem, teszi hozzá magyarázatul, és megint megnézi a kocsi oldalán a feliratot, SUKO, ez áll ott, van egy népdal, dúdolja, „Az én csizmám disznóbőr, / Most szegődtem Sükőből” –, hát nem csodálatos a japán-székely barátság?!
Nem tudom követni, különben is olyan gyorsan biceg vissza a kormányhoz, hogy időm se jut felhúzni a cipzárt a sliccemen.
Mindenesetre, nem vagyunk egy plázageneráció, mondom, hogy ne hallgassak. A kanyargós úton nem tudok nyugodtan koncentrálni, mindenféle badarság ugrik elő, pedig az volt a szándék, hogy kimegyünk a Barátok erdeje fölé, ott hatalmas cseresznyéskertnek kell lennie, szót értünk a csősszel, esetleg tüzet is rakunk, sütünk flekkent, zsiványpecsenyét, a hűtőládában küküllőmenti bor, az egyikben; a másikban aranytartalék: debrői hárslevelű. Mikor kimondom, hogy deb-rő-i hárs-le-ve- lűűű, lá-lá-li, lá-li-li-lá, muzsikál a szívem, ez a fontos, semmi más, és tessék, mit böfög az agyam? „A Jucinak nagy marketingot kell adni.” „Revitalizációs program az élménytársadalomban.”
Tessék? – kérdi Göcsi, de son vrai nom: Gödri Öcsi.
Ja nem, csak böfögtem – böfögöm, nehogy má’ szfinxnek gondolja a Bedő csúpját, ezt a hetyke sziklácskát. „Konzerváló eszmeáramlat, esélyteremtő, szolgáltató, adózabáló állam.”
Tudod, mit mond Jean Baudrillard New Yorkról? – állítja meg a kocsit váratlanul. – Hogy az a világ teljesen át van itatva gazdagsággal, hatalommal, szenilitással, közömbösséggel, puritanizmussal, mentálhigiéniával…
Ez az utóbbi: tetszik. Ez a kilépőm pártokból, civil szerveződésekből… Ezzel mondom le közéleti szerepléseim javát.
– …nyomorral, pazarlással, technológiai gőggel és haszontalan erőszakkal –; levegőjében mégis frissességet lehet érezni. Miért? Talán mert az egész világ egyfolytában róla álmodik – Amerikáról, natúr –, miközben ő: uralkodik rajta és kihasználja.
„Eminens érdek, széles konszenzus.” „Ócska ideológiai klisék.”
– Felséges templom, a hegyi legelő. Mormolj, pajtás, egy sor Tamásit. Well, mecsa’ macsó fennsík? Befogja panorámáját szélesvásznú tekinteted?
Zászlóaljnyi okostojás. – Ja? Hát mit mondjak, láttam már üdítőbbet. Hol van itt cseresznyés?
– Hát, az nincs – legyint csalódottan. Kiszáradt fák itt-ott az elvadult tájban, az egykori gyümölcsöst felverte a gaz, elbokrosodott, apróvadak paradicsoma lett. (Nincs a lelkemben szomor, szeretem ám a nyulat, rókát.)
– Akkor hát nuku csősz, kuku cseresznye, csucsu meggy.
– Hát igen. Teveszar mint agrárdotáció – vállalja át memóriám gubancait. – Tudod, mit írt a haverunk, aki egyszer már feljött?
Göcsi szerint kétféle rendes ragyabunkó van a világon: aki már feljött, de még lemegy héba-hóba; és aki úgy ment le, hogy sosem hozzák fel többé. (Helyszín: a padló.)
– Azt írja, halvány gőze sincs, mi lesz az erdélyi útjából. Két éve készülődik, ide is kihoztam volna, de most már ezért minek. (Mutatja a pusztát.) Szent György módjára vívja a csatát szesz-sárkányával. Kies alkoholizmusával. Angyali depressziójával.
– De a bort azért megkóstoljuk, nem? Bort és sajtot. Panírozott sajtot hűs küküllőmentivel.
– Frajd Zsiga bá pesti tanítványa mondta Ady kapcsán, hogy ezt a szemétdombot, amelyen ilyen virágok teremnek, ezt nem érdemes megbolygatni…
– Vagy inkább a debrőit? Házikolbásszal.
– Nem képes életmódot változtatni. Az életmód-változtatás nála már személyiségzavarral járna. Mint rendes polgár valószínűleg jól mutatna – asszonyi szemnek. Minden este pontosan hatkor otthon volna. Nyugisan, semmi ellen nem ágálva élne. Tisztán és unalmasan.
Kinyitja végre a csomagtartót, egy pillanatig merőn nézi, mintha Dusa Laji barátunk ücsörögne ottan, fedelesbe kötözve. Aztán tovább idézgeti szabadon a debreceni költőt.
– Nos, például egy nőnek ő mindent megbocsát, kivéve azt, hogy unalmas. Lehetséges, kérdezi, úgy a levegőbe, hogy éppen a hibája az a „buké” – amiért szeretik a nők, s elviselik mások is? Hisz egymást úgysem erényeinkért szeretjük.
Pukkan a dugó, végre hozzám bicebócáz Göcsi. Nem tudom, milyen lehetett gyermekkorában. Mesélte, hogy apjuk aratás előtt új kőrispataki szalmakalapot vett magának, a gyermekek közül a legnagyobbik örökölte a régit, az a magáét az öccsének engedte át, és így tovább. Most is kalap a fején, de persze úri vászonkalap. Albinós arcából külön kifehérlik két pamacs szemöldje.
Kibontom a palackot, töltök, felhajtja, aztán levágja a kalapot, homlokára csap.
– Megvan! „Gyërë nálunk Magdolnára, / Fétoszítlak a mëggyfára. / Ëhëtsz mëggyët ëlëgët, / Míg a szëmëd kimërëd!”
– Milyen szépen mondod a rövid zárt ë-t!
Dicsérjük egymást, eldaloljuk a sükői nótát. Göcsi kurjant, kezembe nyomja a fényképezőgépet. Ledobja zakóját, ingét-nadrágját, jön a bika!, üvölti, ott az a göcsörtös „túlélő”, feltámadásért esdeklő cseresznyefa, kínlódva tornássza magát az ágára. Le kell kapnom. Majomszuvenír.

Egyéb bizony nem érdekel. Göcsi kölyökkorában rákapott a szomszéd cseresznyéjére. A gazda megleste, korbáccsal várta a fa alatt. Hogy ki ne kapjon, Göcsi az alsó ágak egyikéről nagyot ugrott, hátha a kerítésen kívülre pottyan. Aztán elhúz onnan izibe.
De hát ott volt az a karó. A kerítést gúnzsos (így mondta) fiatal gyertyánból fonták, karóit pedig gondosan kihegyezték.
Jobb arcán az a lyuk nem szerelemgödröcske. Jobb farán az a másik, nagyobb lyuk bizony a karó helye.
Indiánüvöltéssel ugrik, lerogy. Igyunk, vigasztalom, ne meséld el azt is újra, hogy elhagyott mind a két feleséged. Másnak egy van, s az is marad.
Tüzet teszünk, sül a hús; két civil hétvégézik a vadonban. Felsőtestünk, combunk is pecsenye. A Göcsi hátán külön virít öt-hat cseresznyehólyag, amiket az apja hagyott emlékbe, mikor a szomszéd odakiabálta. Vetett rá jópárat, aztán ölébe vette fiát, és a szénára fektette. Itt szaladt vele a szekér a rövidítésen, a Kerekerdő bokrai között, a körorvoshoz. Onnan a mentőkocsi vitte tovább.

Valahonnan ismerős nekem ez a palota, nyögi Göcsi. A szélesvásznú táj lassan szürkébe vált, a Bedő csúpján megjelenik Durumó, csattogtat hatalmas nyolcfonatú ostorával. Csiklik az ég, fényvillámok viháncolnak.
Nekünk bizony šecko jedno. Eszünk-iszunk, élvezzük a mennyei lézerdiszkót, a szín- és hangorgiát, meghalnánk szívesen.
Halleluja.
Bomlik a magasság, ömlik a mennyei prioritás.

Bölöni Domokos