Segítség, megvakultam!

A klinika egyik felejthetetlen, kiemelkedő egyénisége volt Imre bácsi. A magas, szikár, fehér hajú, kimért, de finom humorú, szinte csalhatatlan diagnoszta főorvosról mindenki tudva tudta, hogy a másik belgyógyászati klinika amúgy szőröstől- bőröstől nem lakik éppen a szíve közepében… Egy borongós novemberi délutánon mint ügyeletes orvos, egyik kórteremből jövet beleütközik a tágas folyosón egy fiatalemberbe, akin történetesen egy kicsit gyűrött köpeny lóg, és nagy igyekezettel törtet a férfikórterem felé. Egy pillanatra megáll, a fiatalember se szó, se beszéd, visszalép – semmi köszönés, semmi pardon, elnézést –, szóval tovább akar menni. Látom Imre bácsi arcán a döbbenetet, aztán a haragot. A botrány a levegőben lóg.
– Szabadna megtudnom, tekintettel arra, hogy nincs látogatási idő, ön hova igyekszik, és amúgy kicsoda?
A fiatalember megtorpan, aztán eléggé hányaveti módon válaszol: – XY vagyok, másodéves orvostanhallgató, és az édesapámhoz sietek, nagy bajban van.
Imre bácsi is bemutatkozik teljes névvel, címmel, de szemmel láthatóan semmi hatással nincs a fiatal kollégára. Aztán megkérdi, hol fekszik az édesapja, mi a baja, habár neki mint ügyeletes orvosnak minden problémás betegről igen pontos ismeretei vannak.
A fiatalember azonnal, eléggé agresszíven válaszol: – Édesapám a délben került a kórházba, tüdőgyulladása van, és mivel már órák óta senki sem törődik vele, kénytelen voltam elmenni a másik klinikára penicillint kérni a professzortól. Most akarom beadni neki…
Imre bácsi amúgy is sápadt arca halottfehér lett, hangtalanul topog pár pillanatig, látszik rajta, hogy különböző megoldásokat latolgat, aztán hirtelen elvörösödik, és egy sebzett oroszlán hangján elbődül: – Mars ki innen, meg ne lássam többé!…
A fiatalember megijedt, valamit hebegett, valószínű, hogy elkezdte kapiskálni: teljesen elszúrta a dolgot; köpenyét lekapva igyekezett kikerülni a főorvos úr „látóteréből”.
Imre bácsi ott helyben topogva, talán önmagától is megijedve annyit mondott, hogy a pácienst, akinek állítólag tüdőgyulladása van, ő maga vette fel az osztályra, szó sincs olyasmiről, marhaság az egész… Hirtelen, mint aki sürgős telefonhívást vár, berohant az ügyeletes szobába, karosszékébe vágta magát, és csak ekkor kezdett igazában füstölögni.
– Hogy az a kölyök micsoda egy pimasz fráter, én ilyet még nem értem meg… Botrány, az ilyenből is orvos lesz!… Volt képe máshonnan – de éppen honnan! – penicillint koldulni, habár szó sincs antibiotikumról… Mit szólhattak ehhez ott, a másik klinikán?!…
Egyre jobban belelovalta magát, már reszketett a dühtől, aztán gyomrához kapott, jaj a fekélyem, hol a porom, gyorsan, mert ha nem, megüt a guta, perforálok!…
A kiabálásra előóvakodom. Látom, amint előkapja köpenye feneketlen zsebéből a közel negyedkilós papírzacskót, bedob egy hatalmas kanálnyi alkalikus port, a zacskót zsebre vágja. Lekapja szemüvegét, megtörli, és azt is zsebre vágja. Nagyon feldúlta szemtelenségem és tapintatlanságom. Még morgolódik pár percet, aztán megkér, adnám csak oda a kérdéses beteg – az apám – kórlapját. Hozom, kézbe veszi, előkapja szemüvegét a félvékás zsebből, orrára helyezi. Felüvölt.
– Segítség, emberek, megvakultam! Jaj, istenem, nem látok, ez az átkozott kölyök úgy felhúzott a kölcsönpenicillinnel, hogy belevakultam, végem van!
Kirobbant belôlem az ellenállhatatlan nevetés. Az öregúr ugyanis szépen megtisztított szemüvegét megmártogatta a hatalmas csomag fehér alkalikus porban; a két lencse lisztfehéren pompázott az orrán.
(A szerző Rómában tégy úgy című kötetéből.)

Szerkeszti: Bölöni Domokos