A kutya a járdán fekszik. Közepes nagyságú eb, megmerevedve. Szája, szeme nyitva, farka levágva. Fogai szerint öt éves volt. Volt, mert átköltözött az örök vadászmezőkre. Mérget zabált fel vagy rá is hatott az infláció, lényegtelen. Tény, hogy az utcán érte végzete. A kisiskolások, mint tábortüzet körülállják, sajnálkoznak, becézik a dögöt, cipőorrukkal piszkálják. Egy arra haladó cigánygyermek hirtelen véget vet az ingyenes, nem éppen gyermeki szórakozásnak, felemeli az állatot, s a közeli szeméttárolóba dobja. A kisiskolások szétrebbennek, s a munkásbuszokat váró emberek nevetnek a cigánycsávó villámakcióján.
Hirtelen arra gondoltam, hogy mi is hasonlóan kellene cselekedjünk az utálatos dolgokkal és azokkal az eszmékkel, amelyek orrfintorgatásainkat idézik elő. Tudom én, hogy mindannyian a répa és pityókaföldeken szórakozásból kergettük az egereket, megfogva madzagot kötöttünk lábára és ”élveztük” tehetetlen vergődését.
De ha már egy döglött eb szaga sem zavar, könnyen az a vész fenyeget, hogy nem leszünk képesek megérteni és észrevenni, hogy mikor leszünk-, válunk kísérleti egerekké.

Forrás: a szerző frissen megjelent, Félre az útból! Zsebtörténetek című legújabb kötetéből (Garabontzia Kiadó)