Ketten a menekülők közül

GÖMÖRI GYÖRGY: November 17-én az egyetemi forradalmi diákbizottság kiküldött bennünket Ausztriába. Ez a küldöttség négytagú volt: Sándor Andris, aki akkor már végzett, és beszélt németül, a fiatal Molnár Jóska, Radnóti Zoli, aki évfolyamtársam, tehát szintén magyar–történelem szakos volt, és én. A diákbizottság szerzett hivatalos papírokat a szovjet városparancsnokságtól, tehát orosz papírjaink voltak. Emlékszem, az igazolvány bele volt varrva a kabátunk bélésébe, hogy igazolni tudjuk magunkat Bécsben. Először is azt akartuk elérni, hogy az osztrákok a vöröskeresztes szállítmányokat lehetőleg ne a Magyar Vöröskeresztnek adják át – mert akkor már hivatalos kézben volt, tehát a segélyt a szovjetek osztották el, ami nekünk nem volt jó –, hanem közvetlenül az egyetemre küldjék. Másodszor: útközben kitaláltuk, hogy ha már ott vagyunk, szervezzünk egy nemzetközi tiltakozó diákmozgalmat a magyar forradalom elfojtása ellen.
Amikor elindultunk, anyám, aki okos asszony volt, azt mondta: „Fiam, tudom, vissza akarsz jönni, de ha esetleg mégis kinn maradnál, akkor csak olyan országba menjél, ahol tudnak angolul! Jól tudsz angolul, ott fogsz szerencsét csinálni.” Ezt megjegyeztem. De mi vissza akartunk jönni, miután a megbízást teljesítjük. Csak sajnos közben történt egy és más. Úgy mondanám, hogy a kibontakozás lehetősége november 4-e és körülbelül november 22-e közé esett – akkor vitték el Nagy Imrééket a jugoszláv követségről –, amikor még talán lehetett volna valamit csinálni, ha a munkástanácsok másképp viselkednek, ha Kádárnak több hatalma van, mint ami volt, és a saját szakállára meg tud egyezni, mint ahogy nem tudott, és így tovább. Abban a pillanatban, amikor Nagy Imrééket elvitték, lehetett tudni, hogy a játszma első fele le van játszva. A második egyelõre nem, mert azt még nem lehetett tudni, hogy meddig tart a nép ellenállása.
Bécsben a küldetésnek megfelelően próbáltunk ténykedni, de kiderült, hogy a Vöröskeresztnél nem tudunk semmit elérni, nem hallgatnak ránk, mert megvan a maguk bürokratikus rendje. A másik célunk meg azért nem sikerülhetett, mert az osztrákok borzasztóan ragaszkodtak a semlegességükhöz, és azt mondták, hogy mindent megadnak a magyar menekülteknek, de arról, hogy ott politikai tevékenységet folytassanak, szó sem lehet. Közben szólt egy magyar társunk, hogy a British Councilnál interjúvolják az embereket külföldi tanulásra. Ez 19-, 20-, 21-én, tehát még Nagy Imréék elrablása előtt volt. Bementünk. Rögtön fölvettek Oxfordba. A forradalomról, az egyetemről kérdezgetett egy háromtagú bizottság, amely Oxfordból verbuválódott, azért, hogy odavigyék az értelmesebb magyar menekült diákokat. Az egyik bizottsági tag Max Hayward volt, aki kiszúrt magának. Nemcsak az angol-, a lengyel- és a kis orosztudásom miatt, hanem mert látta, hogy én ilyen közép-európai típus vagyok, és irodalommal foglalkozom, mint ahogy ő is. Ő orosz irodalommal foglalkozott, csodálatos figura volt. Ő fordította angolra Szolzsenyicint például. November 28-án értesítés jött, hogy másnap repülőgéppel visznek bennünket Angliába.

KIRÁLY GYÖRGY: Amikor már teljesen vége volt mindennek, december elején a bratyó azt mondta: „Te, öcskös, lépjünk le, mert nekünk balhénk lesz.” Mondom: „Tudod mit, ne lépjünk le.” „De – azt mondja –, lépjünk le, mert meg is van beszélve.” Az a két srác, aki velünk volt, szintén megjelent, és mentünk Ausztriának. Eljutottunk egészen Sárvárig. Répcevisnél, egy háznál egy idősebb embertől kértünk felvilágosítást, hogy merre kell menni a határ felé. Az volt a feltűnő, hogy sokáig beszélt az öreg. És akkor egyszer csak orosz hangokat hallottunk. Az egyik gyerek pontosan a lábán volt megsérülve, és a kerítésen kellett átmászni; én toltam a gyereket át. Át tudtam segíteni, a bratyó átmászott, a másik is átmászott, én meg már másztam volna, amikor a ruszkik géppisztollyal odaértek. Ők tovább is tudtak menni, de engem elkaptak. Bevittek Szombathelyre. Onnan leléptem, a rendőrségen az első emeletről kiugrottam. Még egyszer nekiindultam, megint elkaptak, akkor viszont már felhoztak Pestre, a Fő utcába. Amikor Szombathelyről jöttem ki, kérdezősködtem, nem voltam ismerős. Gyerek voltam, arrafelé nem is jártam előtte, az már tulajdonképpen határsáv volt abban az idõben. Kérdezősködtem, merre kell menni, valószínűleg így küldtek rám megint valakiket, mert akkor már a magyar határőrök kaptak el. Aztán felhoztak ide, a Szőlő utcába. Ez már karácsony előtt volt. Behívatták a fatert, és ő aláírta, hogy nem fogok meglépni, így aztán kiengedtek. Tizenhat éves voltam, kénytelen volt aláírni.

Forrás: A forradalom emlékezete. Személyes történelem. (Az Oral History Archívum alapján. 1956-os Intézet, Budapest, 2006.)