(1992)

1992-ben a Romániai Magyar Szóhoz meghívó érkezett Budapestről: a nyár folyamán szívesen látják egy képviselőnket egy PAM-konferenciára. A levélből az is kiderült, mi fán terem ez a furcsa betűszó: a People’s Acadamy for Minorities – Népfőiskola a Kisebbségekért alapítvány bújt meg mögötte, amely Budapesten a kisebbségi lét ügyes-bajos dolgait, aspektusait tudatosítja időről időre az ügyben elkötelezett politikusokkal, közösségi vezetőkkel, médiaszakemberekkel.
Engem jelölt ki a szerkesztőség a részvételre, hát elutaztam az egy hétre tervezett vitasorozatra, amelynek előadásai és gyakorlati foglalkozásai nagyrészt egy Budán található kollégium dísztermében folytak, meglehetősen lazán és jobbára a vázlatos elméleti felvetések szintjén. (Gyanítom, ha még két-három ízben beültem volna egy hasonló tanfolyamra, jobbára ugyanazon a beavatós szinten mozgó előadásokat hallottam volna vissza…)
A konferencián voltak Kárpátaljáról, a Vajdaságból, Felvidékről, Erdélyből, Bánságból, időnként megjelent a budapesti sajtó is, amikor egy-egy nevesebb előadó szerepelt a műsorban. Az egyik legfestőibb vendégnek a nevezetes Pick család (lásd: téli szalámi) egyik leszármazottja tűnt.
Pick Tamás hozzánk hasonló hallgatóként szerényen húzta meg magát a közönség soraiban, csak előadása előtt derült ki, hogy a nem túl beszédes, rokonszenves kolléga neves pszichológus és a kisebbségi lelki nyavalyák szakértője. Előadásától felajzva, interjút kértem tőle, a kérdezz-felelekből pedig este, feszültségoldó konyakozás lett az elegáns kollégiumi mosdóban, hogy ne zavarjuk a zsúfolt hálószobákban pihenő többi vendéget…

*

Az amerikai Pick Tamás – azóta úgy hallom, visszatelepedett Magyarországra – , A kisebbségi lét pszichológiai vonatkozásai címmel kívánt előttünk beszélni az utolsó napon. Kíváncsi voltam, hogy ez a fanyar humorú, kissé a Verne-könyvek szórakozott, kecskeszakállas tudósfigurájára emlékeztető lélekbúvár mivel próbál majd bennünket több órán át traktálni, hiszen már egy 50 perces előadás is súlyosan megfeküdte tudatunkat az augusztus végi kánikulában…
A nevezetes reggelen Pick Tamás (a továbbiakban PT) szokatlanul megelevenedett, addigi bóklászó viselkedésével ellentétben fürge lett, a reggeli toalett után kivételesen nem nyaggatta félórákig az egyetlen nyilvános telefonkészüléket, hanem sietett mihamarabb az előadóterembe, bár tudhatta: mi, a hallgatósága mindenképpen csak őutána érkezhetünk…
Amikor pedig a hosszú előadói asztal mögül, a mikrofonokat keze ügyébe hajlítgatva megszólalt, furcsa átlényegülést vettem észre rajta: az addig szürke, hétköznapi, nyájas viselkedésű ember valósággal megtáltosodott, hangja beborította a termet, energikusan az első sorokba parancsolta a közönséget, s amikor már mindenkit eredményesen egybe terelt, váratlanul félredobta előre leírt előadását. Vallomással kezdte…

– Édesapám magyar zsidó volt, édesanyám osztrák katolikus. Apámnak három bátyja volt, s közülük csak egy vett el zsidó lányt. Ez nem véletlen: a zsidók ugyanis úgy gondolták, hogy akkori társadalmi helyzetükben jó, ha utódaikban hígitják a zsidó vért. Természetesen, édesanyámban is volt némi zsidó beütés, egyik elődje révén, aki hadiorvos volt az osztrák hadseregben, s érdemei miatt a császár engedélyezte számára, hogy letelepedjék Bécsben. Később meg elvett egy magyar kisnemesi lányt…
– Mindez lényegében hosszas történelmi elnyomatás következménye. Fiatal koromban sokat töprengtem: ha azt mondom, hogy a génjeim jók, akkor miért kell a másokéval kevernem? Persze, semmi sem tilos -, de miért muszáj azt tenni, amire a családi hagyomány tanít? Számos fiatal lánynak, nőnek udvaroltam, de közülük csak egy volt zsidó. és a házasság szempontjából ő egyáltalán nem jött számításba…
– 12-13 éves kamasz lehettem, amikor egyszer a tükörbe néztem, s ott állt mögöttem az édesanyám. Megkérdeztem tőle: zsidónak nézek-e ki? Szomorúan nézett rám és ingatta a fejét: nem. Tulajdonképpen azt kellett volna mondania, hogy igen, kinézésre van benned valami szémita, de jóképű vagy! Ezt viszont nem tehette meg, hiszen világéletében azt hallotta, hogy aminek köze van a zsidósághoz, az rossz…
– A második világháború végén egy ideig hamis iratokkal bujkáltam és úgy döntöttem: német vagyok, amit bizonyítani is tudok. Jól beszéltem a nyelvet, ráadásul egy nyilas családnál laktam, ez volt a legjobb rejtekhely, mert ugyan, ki keresne zsidót egy nyilasnál? Később, az ostrom idején, valahányszor kimerészkedtem az utcára, örökké töltött revolver volt nálam, s elhatároztam: ha igazoltatnak, akkor lövök. Engem nem fognak meg élve, de mielőtt megölnének, még magammal viszek egy gazembert, s ettől a félelmem bár továbbra se múlt el teljesen, az elnyomatás, viszont a kiszolgáltatottság érzése már nem volt olyan erős.
– Az elnyomatás érzésénél nincsen súlyosabb a kisebbségi létben. Az elnyomatástól s annak érzésétől nem lehet szabadulni, a kérdés az: mihez kezdünk vele. A helyzet problematikus, mert semmi olyat nem szabad csinálni, amivel másokat provokálunk. Végeredményben az ember oly ostoba, hogy csak azért, hogy valamit kimondjon, hagyja magát megölni vagy elverni, megpofozni. Ugyanakkor az embernek sose szabad elfogadnia az elnyomatást, nem szabad belenyugodnia, hogy az így természetes. Nem provokálhatok, ám ha elfogadom, hogy valamilyen szempontból rosszabb, gyengébb, kisebb vagyok, akkor tulajdonképpen megbélyegzem magam. És valami jóvátehetetlen kár történik bennem, függetlenül a külső világ eseményeitől. Mindennek állandóan a tudatában kell lenni, és ez nagyon nehéz…
– Vonaton utaztam nemrégen Németországban, egy bankigazgatóval társalogtam, aki nyugdíjba készülődött. Felszállt hozzánk néhány fiatal, s mindjárt elkezdtek ott hangoskodni és idétlenkedni, ahogy csak a fiatalok tudnak. A bankigazgató megjegyezte: ilyesmi is csak manapság eshet meg… Gondolata mélyén ott éreztem a logikát: igen, mert annak idején rend volt, most viszont rendetlenség van… Sokat töprengtem, mondjam-e el neki, tulajdonképpen ki vagyok, és a véleményemet is, hogy hát igaz, Hitler alatt nagyobb volt a rend, de annak rettenetes ára volt. Érdemes egyáltalán ilyen árat fizetni?
– Sokszor kerülök hasonló válaszút elé: mit tegyek, ha ilyesmi hangzik el nyilvánosan? Valljam be, mi játszódik le bennem, vagy tegyek úgy, mintha mi sem történt volna? Rendszerint, ha nagyon felháborodok azon, amit hallok, akkor kinyitom a számat. Természetesen, ha ez nem jár súlyos következménnyel…
– Felsorolt élményeim alapján elhatároztam, hogy az életemben soha többé nem leszek elnyomott, s minden erőmmel megpróbálok küzdeni ellene. Mivel Magyarországon születtem és a Kárpát-medencében érzem otthonosnak magamat, valószínűleg hamarosan hazaköltözöm, hogy mozdíthassak valamit előre… De mondjátok csak el ti is, hogy miért vagytok itt? Hiszen végeredményben mindenki, aki kisebbségi sorsban élt vagy él, jól tudja, hogy én miről beszélek…

(A foglalkozás során nehezen ajánlkozott önkéntes jelentkező, aki saját élményeit PT vallomásainak mélységéig lecsupaszította volna. De azért voltak, akik kötélnek álltak.
Egy Észak-Írországban élő angol professzor vallott többségi tudatáról; egy marosvásárhelyi fiatalember az első kisebbségi élményéről mesélt. PT a továbbiakban beígérte a kötelező felszólítás diktatúráját, de végül elállt tőle. Majd rövid videót játszott be, amelyen német és zsidó fiatalok elevenítették föl szüleiktől örökölt, egymással szembeni előítéleteiket és sérelmeiket, majd miután egy német és egy zsidó fiú, birkózásra kényszerítve, átélte a tét nélküli küzdelem abszurditását, az ellentétek közös zenélésben oldódtak föl. Sajnos, a pszichológiai tanmese hangsorát műszaki okok miatt nem hallhattuk, ezért PT foglalta össze nekünk, laza hozzávetőlegességgel és elkerülhetetlen didakticizmussal , ám a katarzis, amire pedig előzőleg számitott, elmaradt…
A látottakból kihüvelyezhető tanulságot nem igen tudtuk általában a kisebbségi tudatra transzponálni, s így több mint egy órával az előadás végpontja előtt PT csalódottan bedobta a törülközőt.
Feszengve széledtünk szét. Valami sokkolóbb élményre számítottunk. És szégyenkeztünk amiatt, hogy az előadó provokáló őszinteségére képtelenek voltunk valami hasonlóval válaszolni.)

Immár este van, a mosdóban csend és hűvösség, a konyak behűtve.
– Nem hittem volna, hogy egy ember, amikor a szakmáját űzi, ennyire meg tud emelkedni hétköznapi mivoltához képest, mint ahogy veled történt – törtem meg a közénk telepedett csöndet.
– Szakmám előnye, hogy munkaszerszámom maga a személyiségem. Ha eredményt várok, azt a személyiségemmel kell elérnem. Tulajdonképpen hálásnak kellene lennem, de nem tudom, kinek, hogy a pszichológiát választottam, mert ha most ács lennék, akkor az lenne a fő gondom, hogy az ácsszerszámokat gondozgassam.
– Miért éppen az ácsságot említetted?
– Mert építésről van szó, ami nagyon fontos a számomra. Talán azért is, mert a fiam építész. És a fiam is nagyon közel áll hozzám.
– Egyből eltaláltad a pályádat?
– Nem… Édesanyám leírta, hogy hét éves koromban, amikor megkérdezték tőle, mi leszek, így válaszoltam: ha minden kötél szakad, muszáj szalámigyárosnak lennem. Mert hogy a Pick-ek arra vannak ítélve… Később a diplomáciai pálya vonzott, de nehéz diplomatának lennie annak, akinek országa sincsen. A közgazdaságira iratkoztam, ezzel lehetett volna esélyem a diplomáciára, de amikor már tudtam, hogy ez lehetetlen, s úgyis elhagyom az országot, akkor tovább folytattam.
– Mi taszított Magyarországról?
– Otthon maradva vagy beléptem volna a pártba, ami azért lett volna nehéz, mert osztályidegen elemnek számítottam a gyáros apám miatt, vagy a rezsim ellen harcolok, ennek viszont semmi értelme, annyira meg van az szervezve, hogy az ellene való harc kész öngyilkosság. És én élni akartam, tehát mennem kellett. 1948 elején távoztam, előbb Svájcba, majd Ausztráliába.
– Ezek szerint többféle rendszert is végigkóstoltál. Milyenek ezek a rezsimek, általában jól szervezettek, vagy csak a magyarországi tűnt annak?
– Általában nehéz megdönteni egy rendszert. Mind Ausztráliában, mind Amerikában nehéz olyan helyzetet elképzelni, amelyben ez lehetséges volna. Az embereknek van egy eléggé stabil álláspontú rétege, aki azt mondja: jó az, ami van. Létezik aztán az USA-ban egy olyan 20 százalék, akik például sose szavaznak, mert meggyőződésük, hogy annak semmi értelme. E réteg talán tehetne egy olyat, mint ami Los Angelesben történt*, természetesen nem öntudatosan…
– Amit később megbánna esetleg?
– Azt hiszem, azok, akik a Los Angeles-i eseményekben részt vettek, nem bántak meg semmit. Csak ha bajba kerültek… Düh van ezekben az emberekben, évek óta gyülemlő, s nem tudnak mit kezdeni vele, produktíve képtelenek hasznosítani.
(Gyorsan tisztázzuk: 1992 áprilisában, rasszista rendőrök agressziója nyomán egy ártatlan fekete motoros ellen felmentő ítélet született, mire hat napon át tartó faji lázadás és tettlegesség: gyújtogatás, fegyveres ellenállás tört ki Los Angelesben, amelyet csak a Nemzeti Gárda, később a tengerészgyalogosság masszív bevetésével sikerült elfojtani. Az eseményeknek 53 halálos áldozata volt.)
– Szerinted 1989 decemberében Romániában megdőlt-e egy rezsim vagy sem?
– Valami azért megdőlt, csak nagyon kérdéses, hogy micsoda, Ceauşescu mindenesetre igen.
– És ilyen nehéz lenne egyetlen ember megdöntése is?
– Egy emberé nem, de egy hosszú életű rezsimé igen.- A rezsim pedig mindig alkalmazkodik ahhoz az országhoz, közeghez, amelyben szerveződik. Szerintem van valami folyamatosság a Ceauşescu-féle rezsim és a mai Románia között…
– Mikor találtál rá a pszichológiai pályára és mit nyertél általa?
– Egy évvel azelőtt, hogy Magyarországról elutaztam. Svájcban folytattam a tanulmányaimat, három év múlva megvolt a képesítésem. Azt nyertem vele, hogy sokkal jobban megértem magamat, ergo másokat is, a másik meg a tolerancia. De ez az a fajta tűrés, hogy azért én nem tagadom meg a gyűlöletet. Mert igenis, gyűlölök! A tolerancia abban áll, hogy igyekszem valamit kezdeni a gyűlöletemmel, hogy túllépjek rajta.
– Személyeket gyűlölsz, vagy inkább jelenségeket, magatartásokat?
– Az ember hajlik a rációra, hogy azt mondja: tulajdonképpen csak magatartást és cselekedetet gyűlöl. De nem úgy van, mert azt is gyűlöli, akihez mindez fűződik. Én például nem csak helytelenítem az elnyomást, de az elnyomó embert is gyűlölöm, annak ellenére, hogy pszichológusként megértem, miről van szó. Ez viszont nem jelenti azt, hogy megbocsátok neki!
– Nem sodor téged mindez feloldhatatlan ellentmondásba?
– Az élet többé-kevésbé feloldhatatlan ellentmondások sora. De ha annyira purista vagy, hogy mindent következetesen végigviszel, akkor könnyen igen kemény és embertelen megoldáshoz jutsz. Mindig jó vigyázni, hogy a szabályokhoz való ragaszkodásnak van-e egyáltalán az adott esetben értelme. Előfordul ugyanis, hogy egy intézkedés, amit valaki nagyon igazságosnak szánt, amikor előhívta, a következményeiben szörnyen igazságtalan lehet. Kimondani, hogy ezt vagy azt sosem fogom megtenni, értelmetlen, hogy aztán az életem végéig. csökönyösen kitartsak mellette, csak azért, mert kimondtam… Egy középkori lovagnak ez jól áll: szavát adta, tehát akkor is csak ahhoz tarthatja magát, ha meghal, ha az egész világ meghal. Én az ilyesmiben nem hiszek, ez marhaság. Nem merem azt mondani, hogy a becsület fontosabb az emberi életnél. Elképzelhetek olyan helyzetet, hogy inkább meghalnék, mintsem elveszítsem a becsületemet, de az ilyen helyzet nagyon ritka.
– De van, aki e szerint él vagy hal!
– Igen, de ez már a fanatizmussal rokon! És ha valamit igazán gyűlölök, az a fanatizmus!
– Becsületesnek lenni, végletekig, az is fanatizmus?
– Pontosan! És ismerek embereket, akik oly nagy mértékben becsületesek, hogy azzal nem csak maguknak, hanem másoknak is ártanak. Gondolok itt egy kisebbségi magyar politikusra, X-re, aki több ízben is ült börtönben, hosszú éveken át, és szerinte, aki nem ült, az nem jó ember, mert az igazán jó embereknek az volt a fontos, mi az igazság általában és mi a magyarság igazsága. X-nek nagyon nehezére esik toleránsnak lennie…
– De hát ez nem fanatizmus, ez ostobaság! Egy körülményt emel saját erénnyé! Talán az ő érdeme, hogy lefogták? Ha toleránsabb a hatóság, épp úgy maradhatott volna szabadlábon is.
– Szerinte abban a rezsimben, ha valaki azt tette, amit kellett, azt előbb-utóbb lecsukták. Fiatal koromban azt tiszteltük a legjobban társaságban, aki mind a régi, mind a kommunista rezsim alatt is börtönben ült.
– Az ilyen típus szerinted milyen személyiség?
– Ennek pozitív és negatív megközelítése is létezhet. Pozitíven: nagyon erős lelki alkat, nem hajlandó alkalmazkodni, ha olyasmivel kerül szembe, ami az ő szemében helytelen! Negatívan: olyan lelki alkatnál következik ez be, aki, ha valamit kívülről sugallnak neki, erre ő következetesen azt mondja, hogy NEM. Még akkor is, ha a sugallat nélkül talán azt mondaná, hogy IGEN.
– A ma délelőtt felmutatott élményt miként értékeled?
– Nehéz erre válaszolni, mert a kísérletben a legérdekesebb az, amit belőle a résztvevők magukkal visznek. Hogy a történtek, az elhangzottak milyen mértékben befolyásolják álláspontjukat, viselkedésüket. Biztos vagyok benne, hogy meglehetősen sok történt. A gond inkább az, hogy az emberek hazamennek, ott viszont nincs semmi, ami a megélteket táplálná. És elfelejtik az élményt…
– Mint szakembernek, mi a véleményed a kiprovokált eseményről?
– Azt hiszem, tévedés volt bemutatni azt a videofilmet. Túlságosan nagy a különbség az üzenete s a filmet nézők élményvilága között, ezért nehezen tudtak azonosulni.
– Lehet, hogy apróság, de amikor megkezdük az előadást, a résztvevők nagy része hátra ült a teremben, a legutolsó sorokba. Mivel magyarázod ezt a jelenséget, hiszen egy olyan előadásról volt szó, amire tudatosan vállalkoztunk, hogy a részesei legyünk?
– Mondjuk, ha én az ajtó mellett ülök, bár azon kívül még rengeteg üres szék van, akkor az azt jelenti, azért ülök oda, mert legszívesebben kereket oldanék. Ha hátra ülök, akkor jelen vagyok ugyan, mégis elhúzódom. Ez azért történik így, mert el akarok bújni. Láthattad, én mindenkit következetesen előre parancsoltam.
– Miért volt erre szükséged?
– Aki hátul ül, az csak félig vesz részt. Azáltal, hogy rászóltam, tudatosítottam benne ezt. És ezáltal közöltem vele: szeretném, hogy jobban vegyen részt, mint amennyire eredetileg hajlandó lett volna.
– Egy olyan konferencián, ahol feltehetőleg érdeklődő emberek jelennek meg, természetes jelenség ez?
– Normális jelenség. De nagyobb mértékben elvártam volna, hiszen azon kívül, hogy Közép-Kelet-Európában is vagyunk, ráadásul kisebbségiek lennénk. És ez természetes viselkedés olyan embereknél, akik félnek.
– Ha félünk, miért jövünk ilyen rendezvényre? Nem az a baj vajon, hogy sokan nem igen tudták, mivégre jönnek? Hogy végül is azt érezték: nem odavalók? Mint a nagylaki szlovák lányok, akiknek azt mondták: gyertek, mert lesz itt egy tábor..
– Ez, természetesen, még csak bonyolítja a helyzetet…
– És ha már provokáltál, miért nem vitted végig határozottan a kérdezősködést, hogy még több élménnyel mehessünk haza?
– Ilyen helyzetben nagyon nehéz eldönteni, mire van joga az embernek, még ha pszichológus is.
– De ha egyszer vagy kétszer amúgy is a kényszer eszközét használtad, akkor tízszer is lett volna rá jogod…
– Csak azokat szólítottam ki, akik esetében meglehetősen biztos voltam, hogy számukra nem lesz borzalmas kiállni. Egy pár emberről viszont tudtam: semmi szín alatt nem szabad őket kiszólítanom.
– Olyan voltál, mint egy tanár, aki tisztában van azzal, ki készült az órára, és ki nem, s csak azokat felelteti, akik tudnak.
– Létezik egy szabály: senkinek sem szabad kárt okozni! És én ebben hiszek. Épp elég kár ér bennünket enélkül is az életben…
– Na és a katarzis?
– Ha valakit kényszerítek arra, hogy valamit megcsináljon, amikor még nincs rá felkészülve, akkor a kár abban áll, hogy az illetőnek később nehezebb lesz a folyamaton keresztülmennie. Ezért jobb, ha ez esetben „tévedünk”: az illető bár tehetne valamit, nem csinál semmit és vár… Nem szabad senkit jobban szorítani, mint amire fel van készülve…
– És még te mondod, hogy gyűlölni is tudsz!

(A szerző Bálvány-torzók kora című, készülő munkájából)

1. B.Tomos Hajnal:
   2016. május 7. 16:04

   P.T. úgy gondolkozik, mint a sakkozó, aki egyedül játszik, miközben csak átül egyik székről a másikra. Néha az érvei pontosan olyan igazak, mint néhány sorral alább az ellenérvei. Ráadásul azt vallja, hogy „munkaszerszámom maga a személyiségem”. Hát bevallom, olvasás közben jó néhányszor eltévedtem a válaszok labirintusában.

2. csekegabi:
   2016. május 7. 16:29

   Igen, sajnos, az ilyen tipusú ember ritka. Pedig nem ártana, ha mindenki belelátna a saját „másik” személyiségébe!

3. Elekes Ferenc:
   2016. május 9. 10:20

   Ezt most Csekegabi hozzászólásához írom: „Igen, sajnos, az ilyen tipusú ember ritka. Pedig nem ártana, ha mindenki belelátna a saját “másik” személyiségébe!
   „Kérdem én tisztelettel, minek kellene mindenkinek belelátni mások személyiségébe? Nem elég, ha belenézünk a magunkéba?
   Énnekem egy orvos azt mondta, amikor nem értettem egyet a dianózisával, hogy menjek el egy pszichológushoz. Nem mentem el, mert belelátok a pszichológusok személyiségébe, jó „belelátó” vagyok.
   És igaza van ennek a B.Tomosnak, ebben a hosszú szövegben nem csak eltévedni lehet, de teljesen összezavarodni is. Egyszer azért, mert sok benne a locsogás, aztán azért, mert furcsa „munkaszerszáma” van a szerzőnek, a személyiség egy, az írás pedig valami más…

4. Cseke Gábor:
   2016. május 9. 12:37

   Fricikém, az olvasattal lenne valami hézag. Nem azt irtam, hogy lássunk bele mások személyiségébe, hanem hogy jó lenne, ha ki-ki belelátna a saját „másik” személyiségébe. Merthogy ilyen is van. Ami épp úgy az övé, csak megpróbálja eltakarni, letagadni. Vallom: ha magadat megérted, megérthetsz másokat is.

5. Elekes Ferenc:
   2016. május 9. 14:58

   Ebben igazad van. Bár nehezen viselem el, hogy másnak is igaza legyen, amikor azt érzem, nekem van igazam. Emberi gyöngeség ez, de az az igazság, hogy csupa gyöngeségből vagyunk.