(1965)

A kolozsvári napilap belső oldalán egyik nap rövid hírt olvastam arról, hogy a Szolyva-Visó szárnyvonalon, az egyik állomás előtt leszakadt a hegy, a sziklával elegyes földtömeg pedig a pályatestre zúdult, fél napi forgalomfelfüggesztésre kényszerítve az arra felé amúgy gyér közlekedést.
Az említett szakasz közvetlenül a második világháború után készült, némi gazdasági kényszerből, de mindenek előtt hazafias felbuzdulásból, amikor Erdélyben is – a szovjet nép történelmi példáját követendő – létrehozták a lelkesedés (kényszer)munkatelepeit – egyiket éppen a besztercei-máramarosi hegyek közt, ahol az addig érintetlen vonulatot átvágva, vasúti kapcsolatot létesítettek Szolyva és Visó között.
Az újság által hírül adott hegyomlás a szememben, mind újságolvasóként, mind gyakorló újságíróként szenzációnak számító újdonság volt, s menten lázba is jöttem tőle (végre, egy izgalmas feladat! kibogozni, majd megírni, hogy mi is történt!), ezért meg sem álltam a tartományi vasútigazgatóságig, ahol némi vonakodás után engedélyt adtak a riportra, lelkemre kötve, hogy a balesetet vizsgáló hivatalos emberüket a helyszínen találom, ő mindent megmutat és elmagyaráz, mással ne is álljak szóba, tőle ugyanis azt is megtudom majd, miről lehet írni és mi az, ami szakmai vagy éppen államtitoknak számít. Ja igen, tették hozzá, arra kérnek, méghozzá nagyon határozottan, hogy ne vigyek magammal se fényképező-, se filmező gépet, mert a vasút úgy ahogy van, a hozzá tartozó egész infrastruktúra stratégiai létesítménynek számít s mint olyan, információs tilalom alá esik…
Ennyi körülményességgel körítve, az eset még titokzatosabbnak tűnt fel a szememben, s másnap kora reggel, az első személyvonattal elutaztam a Dealul Ştefăniţei nevezetű hegyi faluig. Legalábbis így szerepelt mind az újsághírben, mind a menetrendben az az állomás, amely körzetében a hegyomlás történt. (Jóval később sikerült kiderítenem csak, hogy a helység Trianon előtti megnevezése tulajdonképpen Szalanca volt…)
Nyitott, közlékeny és rokonszenves, magyarul beszélő vasúti mérnök fogadott a szalancai állomáson, ahová negyedórás késéssel futottunk be – mit futottunk? vánszorogtunk, mert a meredek, kitett hegyi pályán számos helyen csak lépésben tudott elhaladni a szerelvény. A hegyoldal mindkét oldalon valósággal rádőlt az egyetlen sínpárra, majd, miután szerencsésen túljutottunk a hegyi falu fölé emelt, kanyargós viadukton, Szalancán túl láthattuk, ahogy a hegyomlás nyomait csákányos-lapátos vasutasok egész serege igyekezett a töltéstől minél távolabb költöztetni, egy másik szintén népes csapat pedig a megomlott hegyoldal erősítésén fáradozott.
A mérnök, miután sorra bemutatott az állomás személyzetének, sínautóba ültetett, amely egész az omlásig repítette kis csapatunkat. Útközben és a helyszínen elmondta, hogy sajnos, ez a vasúti szakasz ki van téve a sorozatos hegycsuszamlásoknak, a pályát többnyire hórukkosan építették, hiányzott hozzá a szükséges anyagi fedezet, azt próbálták lelkesedéssel pótolni, de a kényszermegoldás most szüntelen visszalő, szinte hetente történik kisebb-nagyobb baleset – ha nem itt, akkor kilométerekkel odébb, de mindegyre ügyelni kell, mert omláskor azonnal működnie kell a hárításnak, a forgalomnak nem szabad leállni… A balesetekről legtöbbször csak belső jelentések készülnek, mesélte, hiszen amikor pár óra alatt sikerül hárítani, fölösleges lenne pánikhangulatot kelteni a közvéleményben, ezért már csak akkor jelentik fölfelé, amikor a problémát felszámolták… Sajnálatos módon, e baleset híre úgy szivárgott ki időnap előtt, hogy bukaresti újságírók utaztak azon a szerelvényen, amelyet a hegyomlás éppen megakasztott. A történtekből rövid sajtóhírt fabrikáltak, őt viszont éppen azért küldték ki, hogy felügyelje a helyreállítást, s mellesleg elejét vegye a további sajtóinváziónak. Értem, ugye?
És jelentőségteljesen kacsintott néhányat felém. Mintha valamilyen összeesküvés cselekvő részesei lettünk volna. Ő is, meg én is.
A mérnök a továbbiakban szavamat vette, hogy mindabból, amit nekem elmesélt, annyit írok csak meg, hogy a hárításon dolgozók mennyire rendkívüli emberek, jó szakik, akik készen állnak, hogy a nap bármely órájában helyreállítsák a közlekedés rendjét és fegyelmét…
Magam sem vettem észre, hogyan siklott át szövege a vasutas szakmának szóló szerelmi vallomásba, hűségnyilatkozatba, és sikerült engem is megszédítenie. Szavai nyomán elkapott a vasutasszenvedély, természetesnek tartottam, hogy az ügy érdekében nem a rosszat, hanem a jót kell megmutatnom mindabból, ami pillanatnyilag körülvesz, s így született meg romantikus, rózsaszínű baleset-riportom, amelyben élő emberek szerepeltek ugyan, de csak napfénybe állított, előnyös vonásaik látszottak benne – a többit megemésztetlenül, a titok mindinkább rám nehezedő súlyától kábán, beláthatatlan időkig magamba temettem, a sínautón való első és utolsó utazásom emlékével együtt.. Most pedig, lám, késői hegyomlásként, helyet kér emlékezéseimben…

Részlet a Bálvány-torzók kora című készülő munkából