Hirtelen nyugdíjba vonult apámat a megváltozott és kusza politikai viszonyok alakulása nem csupán személyes sorsa miatt foglalkoztatta – buzgó nézője lett a megszaporodó hírcsatornáknak, vitaműsoroknak, politikai elemzéseknek – és látta, hogy mindaz, amiben addig hitt, amit szolgált és amiből – nincs mit szépíteni – hasznot húzott, most összeomlott, megtagadtatott, üldöztetik, és örülhet, ha nem kívánják a vérét.
„Már megint túlzol” – sóhajtottunk, ha a rá jellemző teatrális tálalásban közelgő börtönbüntetést emlegetett; ártalmatlan lojalitásának ismerete dacára, ma már jobban értem, hogy ő – megtapasztalva annyi valamikori „barátja, jó embere” pálfordulását, bizony, ezt a fordulatot is számításba vette.
…Hajnali négykor paplanjával rendszerint kihurcolkodott a hálószobából a nappaliba, bekapcsolta a tévét, lélegzetvisszafojtva nézte-hallgatta az européerül szofisztikált vagy habzó szájú hirtelenmindentmegmondókat, hirtelenbátorokat, mialatt megszínesedő arccal felült a díványon, ha valaki nagy néha védelmébe vette azt a világot, amit most végre teljesen ízekre lehet szedni és meg lehet vetni, sárba lehet taposni, és amelynek ő a fiatalságát, tudását, energiáját, tehetségét teljes szívvel odaadta, és amiről most egyszerűen azt hallja – kár volt.
Ha néha otthon voltunk, én is mellé ültem – tehettem, hiszen korán keltem, ha nem is korábban nála. Eléggé távolságtartó volt a viszonyom a politikához, s próbáltam is apámat nyugtatni. Miközben szívből drukkoltam annak, hogy valami új megváltoztassa, szabadabbá tegye ezt a világot, viszont fájt a szívem is apámért, aki sokkal inkább az ideáljait,mint a kiváltságait siratta. A tévézés feszültsége hamar kimerítette, s mire igazán reggel lett, ő már újra aludt a nappali díványán. Óvatosan lekapcsoltam ilyenkor a készüléket, és elnéztem egy percre az alvót – ősz, még mindig dús haja borzasan keretezte szabályos vonású, öregedő arcát, a szemüveg lecsúszott az orrára, és kicsit lecsúszott róla a paplan is, kivillant alóla anyjától örökölt, szinte nőisen formás lába, rajta az éjszaka is hordott, fakóra mosott zoknival. Betakartam, de egy pillanatra összehúzta szívemet a pillanatnyi szánalom…
Ezek a lázas hajnali tévézések – legalább öt cigarettát elszívott ezalatt egyhuzamban, és megivott három adag kávét – nem voltak hosszú életűek. Viszonylag hamar rájött: nem is volt ő annyira fontos ember ő, hogy bárki is foglalkozzék vele. No meg arra is, hogy ami történik, arról ő már olvasott Babitsnál: „….balga az emberi faj… sürgősebb néki keserves jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és a konok isteneket vakítva lobogjon az égig szellem és szerelem”… Úgy találta, hogy ami a szemünk előtt készülőben van, nem lesz sokkal tökéletesebb a réginél, legfeljebb más hátterű tökéletlenség lesz, mások fognak a már most láthatóan formálódó kudarcon munkálkodni, s más fűszereket hajigálva rontják majd el annak a bizonyos levesnek az ízét, amelynél megint fontosabb a húsos fazék, amiben a levest főzik, mint a leves maga.
Mivel sem magánemberként, sem állampolgárként nem érintették a lelkét tovább drasztikusan a változások, értelmezés helyett átadta magát nekik: átélte őket.
A pénz aranyos, fémhideg glóriája derengett fel a kor fölött – valami, amit apám mindig is respektált.. Bár ő maga nem nagyon tudott részt venni a NAGY HARÁCSOLÁS első hullámában, a későbbiekben meg már az egésztől megcsömörölve nem is akart, érdeklődve és elismerően figyelte a körülötte lévőket, akik ahhoz képest, hogy életük jelentős részében egy társadalmi különbségeket megszüntetni kívánó világról daloltak a nemzeti ünnepeken, született tehetségnek bizonyultak e különbségek minél előbbi visszaállításában és megszilárdításában. Az új éra benne is felébresztette a szerzés mohó ösztönét, de hamar ki is oltódott fénytelen lángja – megvásárolt ezt-azt, amit régen nem lehetett megtenni, kipróbált egy-két banki tranzakciót, hogy fialtassa a kis tőkéjét, de viszonylag gyorsan rájött: már idős ahhoz, hogy felfogása a megtehető/nem tehető határairól megváltozhasson. Számot vetett magával egy kora reggel méghozzá a konyhában, a tévét ugyanis már nem nézte.
Jó, gondolta, a dolgok megváltoztak. A központi bizottság helyett most a pénz diktál, és korunk hőse az egyre gyűlöletesebb „agilis” jelző zászlaját lengetve rohan megvédeni, meghódítani, elérni az egyetlen dolgot, ami számít: a mindenható PROFITOT, eszközökben egyáltalán nem válogatva. Kell ez nekem? – kérdezte magától, kinézve az ablakon. A nap éppen rásütött a szemben lévő ABC tetejére, ahol évek óta vásároltak –apám naponta elkészített költségvetése szellemében. Nosztalgikus örömmel gondolt e költségvetés készítések szerény örömére, és úgy döntött: ennél marad. Hirtelen szinte megörült annak, hogy már nyugdíjban van, s megvalósíthatja, amit eltökélt: amennyire lehetséges, nem sodródni az árral. S ha nem is szembe menni vele – apám nem volt heroikus alkat –, de egy kis privát partra vetődni, s lehetőleg más irányba nézni, talán még lehetséges. Például az unokák felé….
Akik évről évre szaporodtak.
Ancsának is, nekem is volt már két-két gyerekünk. Nővérem kisfia, Gáborka és a pici lány, Adrika ráadásul ott voltak kéznél – Fehérváron laktak. Apámék gyakran vigyáztak rájuk, néha náluk is aludtak az unokák, s ilyenkor tiszta méz csorgott páros magányuk keserű vízébe. Nekik adták azt a szeretetet, amit egymásnak már nem tudtak adni, és azt is tőlük kapták, amit a másiktól már hiába vártak. Apám elnézte Gáborkát, amint lecsúszott zoknival, lecsúszott kantárú kisnadrágban rohangált a velencei nyaraló egyre árnyékosabb cseresznyefája alatt, és úgy találta, nagyon emlékeztet egy valamikori kisfiúra, aki ugyanezt tette a bajai fák alatt. Magdi ellágyult tekintettel felhúzta azt a kantárt, megigazította azt a zoknit, és apám, aki hosszú idő után ismét meghallhatta felesége hangjának azt a különleges gyengédségét, amit ő már nem tudott előcsalni belőle, megértette, hogy tévedett, amikor azt gondolta: Magdinak nem hiányzott sosem a saját gyerek. Azt is megértette, hogy nem szabadott volna ilyen áldozatot kívánni attól a valamikori fiatal nőtől, s valójában a legerősebb kötőanyagot oldotta ki a kapcsolatukból, amely ennek híján most menthetetlenül kezd szétesni.
Sivár estéik is megszínesedtek, ha ott voltak a gyerekek, apám végigmesélte gyermekkora összes meséjét, aztán elkezdett újakat gyártani. A gyermeki izgalom kristálytiszta ámulatában megmártózva újra felfedezte a valóságtól még láncra nem vert képzelet játékait. Ez akkor is folytatódott, amikor a gyermekek egyenletes lélegzéséből már tudni lehetett, hogy elaludtak: apám nyitott szemmel nézett bele a sarkig tárt ablakon át felfénylő csillagos éjszakába, és elhatározta, hogy nappal is meséket fog gyártani.
Mindig is szeretett volna valami „csinálni”– valami lényegeset, nagyot, szépet, és irodalomszerető és -értő emberként ezen nagyjából az írást értette. De rájött, hogy a mesék varázslatos barlangjához a gyerekek kipirult arca és izgalomtól megizzadt kis mancsa nélkül nem vezet út. Nappal hiába várta az ihlet leheletfinom érintését. Látszatra eseménytelen nyugdíjas életében túl sok minden történt addigra, mire kora délután leült a asztalhoz „ írni”. Először is meg kellett küzdenie a halálfélelemmel, s ha valahogy egyensúlyba került, egy örömtelen muszájbiciklizésben be kellett magának bizonyítania, hogy még BÍRJA A DOLGOKAT, aztán az ebéd előtt és ebéd után lazításként megivott fröccstől elnehezült fejjel akarata ellenére elbóbiskolt, és mindig pokoli szomorúsággal ébredt. Már kiskorától így ébredt nappali alvásaiból.
Ezek az „események” elszívták lelkéből azt a spontaneitást, amivel esténként továbbfűzte unokáinak a meséket. Írói ambíciói nem hunytak ki, de csak rövid villanásokban lobbantak fel… Miután ráébredt, hogy a múló időn írással nem fog ki, elkezdett helyesírási gyakorlókönyvet összeállítani. Ez a terület mindig is foglalkoztatta, mikor belevágott, még gyerekcipőben járt a számítógépezés, helyesírás-ellenőrző programokról viszonylag kevesen tudtak, és még kevesebben használták. A szabályokhoz gyártott példamondatok alanyai Zsuzsi és Gábor névre hallgattak – a „névadók”gondtalanul ugrándoztak a velencei kertben vagy a vizet fröcskölték a felfújható kis műanyagmedencében, miközben apám viszonylag hamar elkészült a könyvvel, kiadót is talált, csak éppen nem vette meg egyetlen iskola sem. Dedikált példányaiból a család minden tagja részesült, s Zsuzsi lányom, aki közben iskolás lett, abban a kétes kiváltságban is, hogy a szerző rajta/vele próbálta ki annak gyakorlati alkalmasságát. Kettejük közül apám unta meg az egészet hamarabb, mert gyakran szakította meg azzal, hogy a csőre töltött ceruzával várakozó unokáját szörpért, öngyújtóért, hamutartóért szalajtotta. Zsuzsi így is sokat tanult, de ami a legfontosabb – ma emlékezhet erre, márpedig nem sok unokai emlék jutott neki.
Ha Kecskemétről nagy ritkán Fehérvárra vagy nyáron Velencére eljutottunk, minden unoka igyekezett együtt lenni. Meleg nyári napokon apám estefelé „begyűjtötte” a társaságot, és levonultunk a kilences utcába, ahol a szerény kis borozónak induló vállalkozás már a környék legfelkapottabb fagylaltozója-borozója lett, és el lehetett büszkélkedni a törzsközönségnek a cseperedő, csigás hajfürtű gyerekekkel. Ha valamelyik kis „ügyifogyi” (idézet apámtól) netán elejtette a tölcsért, vagy brutálisan szétkente a csokifagyit magán, apám hangosan „intézkedett”, s a kerthelyiségben ülők egy percre felkapták a fejüket, és feléje fordultak. Magas, barnára sült, idős férfit láttak, amint már kicsit becsípve zsebkendőt követel valamelyik lányától, körötte felszabadultan, sikongatva rohangál négy kisgyerek, fel-felnézve rá, a „ klán fejére”… Ő legalábbis –azt gondolom – így látta magát, élete utolsó méltóságot adó szerepében. Én sokszor láttam másként – ízlésemnek egy kicsit túl hangos volt, és szorongtam, hogy valaki rászól, és megbántja őt. Volt valami szívszorító nagypapai tekintélyét hangsúlyozó harsányságában, valami arány vesztett árvaság a nevetésében, amellyel a kicsik csetlő-botló mozgását vagy szavait kommentálta, szemeivel meg titokban azt figyelve, ki nézi őket.
De lehet, hogy tévedek, s talán csak napfény volt, kisgyerekek és törékeny nyáresti béke.
Megesett az is, hogy apám az unokák nélkül, csak a vejeivel látogatta meg a kilences utcát, amolyan férfias kikapcsolódás gyanánt… Ilyenkor igyekezett velük „lépést tartani”, és szinte rögtön magához ragadta a szót. Apám élcelődött, a vejei hagyták. Mindkettőnek meghalt már az apja, de nem hiszem, hogy apám ilyesfajta űr pótlására alkalmas lett volna. Férjeink már túl voltak egy-két nagyjeleneten, s apám a halálba induló kétségbeesésével, fejvesztetten már mindkettőjüknek rimánkodott egyszer-kétszer, hogy azonnal vigye orvoshoz. Mi, Ancsa és én, hiába készítettük őket fel hasonló jelenetre, valószínűleg nem hitték, s amikor megtörtént, akkor is nehezen hittek a szemüknek és a fülüknek. Olyan családi háttérből jöttek, ahol az emberek meghalni is „normálisan” haltak meg, anélkül, hogy a szemükben sötétlő félelem eljutott volna a szavakig. Sose beszéltek sem a szüleikkel, sem másokkal a halálról, és kényelmetlenül feszengve, de némi sajátos, ámult kíváncsisággal figyelték, ahogy ez a számukra minden szempontból tiszteletreméltó férfi – apám – most páni rémületében vagy feloldozást nem remélő bánattal ezt teszi. Ancsa és én joggal számítottunk arra, hogy a vér elfogultsága nélkül apámat sokkal kevesebb megértéssel fogják kezelni nálunk, de tévedtünk. Volt ezekben a jelenetekben valami pőre, végső őszinteség, ami megrendítette és talán még meg is tisztelte őket…Velünk ellentétben, sosem voltak vele türelmetlenek, és az is megesett, hogy elindultak az autójuk felé, hogy rémülten a gyomrát szorító apámat tényleg bevigyék a kórházba. Magdi épp időben állította meg őket, és aztán viszonylag hosszan beszélt apámmal. Amikor aztán kijött apámtól a hálóból, közölte, hogy slusszkulcsot nyugodtan vissza lehet tenni a helyére.
Apám egy ideig csendben ült a szobában, sóhajozott, rágyújtott. Egy negyed-félóra elteltével jelent csak meg a nappaliban, kisírt szemmel, de láthatóan túl a félelem minden gátat elsöprő rohamán, s igyekezett olyan hangon megszólalni, mintha mi sem történt volna.
„Egy parti sakk? ”– kérdezte valamelyik vejét, s mindkettő kész volt rá, és arra is, hogy a történteket elfelejtse. Komolyan megindította őket ennek a férfinak a szenvedése, és ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy egyébként apja volt gyermekeik anyjának.
Kettejük közül a Fehérváron élő Gáborral, nővérem férjével állt napi kapcsolatban, aki rendkívül jó volt vele, merthogy amúgy is rendkívül jó lélek volt. Tevékeny, szorgalmas, kompromisszumra és segítségre mindig kész természetét semmilyen módon nem tudta elrontani az a tény, hogy nőgyógyász apja révén tetemes vagyon örököse lett, s azt ügyességével, tudásával, vonzó személyiségével tovább gyarapította. Ők voltak a „gazdagok” a családban, s apám a maga kelet-európai beidegződéseivel talán kicsit irigyelte is őket, miközben persze örült is, és élvezte is az előnyeit.
Például a Gáborék Balaton-parti villáját, amiben egyszer-kétszer nyaranta az egész család összegyűlt Anna-napot vagy más születés-névnapot tartani. Exkluzív környék volt, csak part menti villák, pedagógusfizetéshez szokott apámmal hitetlenkedve, némi proletár lázongással néztünk át a szomszéd telkek magánstrandjaira, ahol mintha még a fű nagyon zöld színében is ott fénylett volna a társadalmi egyenlőtlenség örök igazságtalansága. Idő kellett, amíg anélkül tudtunk örülni ennek a szépségnek és kényelemnek, hogy ne zavart volna minket a küzdelmes életünk sokkal szerényebb díszletei és az elegáns, pazar villa közötti kontraszt.
A gyerekeknek viszont paradicsomi állapot volt. Apám gyakran ment be velük játszani. Voltak ott nagy visongások, dobálások, fröcskölések. Ha kijöttek a vízből, apám gyorsan száraz fürdőruhára váltott, és a tükörben megállapította, hogy a szeme kicsit begyulladt. Gábor jéghideg sört hozott neki, s ő kiült egy újsággal az árnyékba – majdnem boldog volt, igen, majdnem…
Az esték különösen gyönyörűek voltak a parton: a víz színén úszó ezüsthíd fölött ezernyi csillag ragyogott, megszégyenítve és messze meghaladva a giccs korlátozott lehetőségeit… Apám a Hajnali részegséget idézte Kosztolányitól, és megérintette valami transzcendentális vigasz a szívét. A gyerekek szabadidőruhában, tusfürdőtől illatozva és szúnyogcsípéseket vakarva ringtak az ölünkben a hintaágyban. Gábor újabb jéghideg sört töltött, és szép lassan elcsendesedtünk.
A túlsó parton Almádi fényei remegtek, s apám fiatalkora slágerét, a „Reszket a hold a tó vizén”-t dúdolva – halkan és hamisan – egy kis időre elúszott az öregkor meg-megújuló fájdalmából.

(Részlet egy készülő családregényből)

1. B.Tomos Hajnal:
   2016. május 18. 08:46

   Giccs ide vagy tova, percekig annak a balatonparti villának a teraszán sütkéreztem…..vajon lehet-e (idegen) emlékezést ennél mélyebben átélni ? Vajon lehet-e ennél érzékletesebben írni? Hát ez az, amire születni kell, ha (utólag) írásra vetemedünk.