Kiből lehet jó hazafi?

Mottó:

„Az aranykornak azt a kor nevezzük,
melynek adósságait a következő
bádogkor fizeti meg.”
(Sir Galahad: Bizánc)

Ez a história a mindenhónapos holtunalom politikai „nevelési körök” felejthetetlen korszakában történt. A csalhatatlan államfő, pártvezér és a Kárpátok zsenije védőszárnyai alatt.
Egy szép napon „fentről” bejelentették a neves egyetemi tanár, irodalmár, szociológus és politológus és még ki tudja, mi minden fenséges eljövetelét.
Kultúrintézményünket (a színházat) már a puszta hír is megrázta, „nem akárki”, „nem akárhonnan elvtárs” páratlan gesztusa, áldozatkész leereszkedése szerény házunk tájához. „Lelkes” élenjárónk (aki véletlenül igazgatónk is volt) a hír hallatára rögtön eltelt malaszttal. Hát még amikor megérkezett a nagyonfentről elvtárs!
Az áhítat ünnepélyes csendjét haragos szemű pisszegéssel szigorította, és mi, egyszerű laikus hallgatók, rémülten húzódtunk csigaházunkba, amelyről azt hittük, hogy megvédhet avatatlan szemek fenyegetô villámaitól. De akkortájt ez az illúzió is több volt a semminél.
És a nagyonfentről professzor elvtárs belekezdett mondókájába, amelynek témája, ha hiszik, ha nem (mintha csak ma történne) arról zengett – persze a legtudományosabb formában –, hogy igazi román hazafi egyedül és kizárólag csak az lehet, aki bizonyíthatóan több generációra visszamenőleg tősgyökeres eredeti román származást mondhat magáénak. Aki arra nem képes, vagy uram bocsá’ netalán „idegen származású” és ráadásul kimondhatatlan „emberevő tatár” neve van, abból a büdös életben soha, de soha nem lehet igazi hazafi. Az ilyenek számításba se jöhetnek egy kultúrállam épületében. Semmiesetre sem lehet elvárni tőlük, hogy bármivel is hozzájárukhatnak a többségi román nemzet felvirágoztatásához!
Mivel az asztal körül ülők zöme is ilyen „kétes származású” elemekből tevődött össze, egyre joban behúzódtak csigaházaikba.
A röpke másfél órás tudományos előadás végén már a férgek férgének, ártalmas hüllőknek, parazitáknak és még ki tudja mi mindennek éreztük magunkat, akik azt sem érdemlik, hogy a többségi saruját megoldják.
A nagyonfentről professzor diadala teljes volt. Joggal érezte úgy, hogy a XX. század tudományos arzenáljának tökéletes összpontosításával sikerült a földdel egyenlővé tennie amúgyis ingatag kisebbségi létünk rogoza viskóit.
Végül is elöljárónk egyhangú, lelkes tapsa után – amelyet kénytelenek voltunk követni – a mesében szokásos kérdést tette fel: Elvtársak, kinek van ezek után kérdése, netán hozzászólása?
Elöljárónk azonnal jelentkezve megnyugtatta a nagy előadót, hogy az elmondottak olyan magas szinten, oly vaslogikával, annyira megsemmisítő érvekkel lettek alátámaszva, hogy maga Einstein is zavarba jönne, ha ehhez az elmélethez hozzá kellene adnia valamit.
– Hát akkor elvtársak… mondotta volna a diadalmas előadó… de akkor én haláltmegvető bátorsággal felnyújtottam szentségtörő ujjaimat.
A döbbent csend persze azonnal ráébresztett soha meg nem bocsátható vakmerőségemre. De már késő volt! A nagyonfentről elvtárs Árgus pillantása szigorú kérdőjelként szegeződött rám, de mégis szokatlan nyájassággal, nem tudva, hogy én a kimondhatatlan nevűek szektájához tartozom, csak annyit mondott:
– Nos halljuk, elvtársam!
– Csak azt szeretném… csak azt bátorkodnám… dadogtam, hogy szerény tudomásom szerint – ha nem így van, cáfoljanak meg – milyen furcsa, hogy a nagy Eminescut, a legnagyobb románt eredetileg Eminovicinak hívták, a halhatatlan Petőfit, a legnagyobb magyart Petrovicsnak anyakönyvezték. A legnagyobb orosszal, Puskinnal is az a furcsa dolog történt, hogy születésekor kicsit „túl barnára” sikerült… Nem beszélve a franciák bálványáról, a „legeslegnagyobb” franciáról, a legendás Napóleonról, aki szégyenszemre tősgyökeres korzikainak, ráadásul NABULIONE nevűnek született. Ki merné ma már megkérdőjelezni a fent említett egyének hazafiságát?! Hát ez nem érthetetlen?…
Szerény kérdésem az volna, professzor elvtárs, hogy Ön szerint mégis mivel magyarázható tudományosan ez a szokatlan, számomra megmagyarázhatatlan jelenség?
A hosszú, kínos csendet, a nagyonfentről professzor látható, tagadhatatlan zavarát a mi elöljárónk igyekezett sürgősen feloldani, miközben szeméből a hétfejű sárkány emésztő lángnyelvét lövellte felém. Aggodalmasan közölte velünk, hogy a professzor elvtárs ideje igen drága. Még aznap három előadást kell tartania e témában. Különben is, aki egy ilyen zseniálisan felépített, a gyermek számára is érthető világos előadást nem fog fel, annak hiába is magyaráznánk újabb másfél órán keresztül.
Mindenki általános megkönnyebbülésére a fennkölten kínos együttlét véget ért. Az elvtársat már várta elöljárónk irodájában a ritkaságszámba menő hamisítatlan román cujka. Az ötödik pohárnál, mint azt később „titkos forrásokból” megtudtam, a nagyonfentről elvtárs kedélyesen megjegyezte: – Tulajdonképpen nem értettem tisztán a hozzászóló elvtárs kérdését. Olyan furcsa kiejtéssel beszélt… Csak talán nem?! … – De igen, elvtársam, de igen – válaszolta elöljárónk nyomatékosan.
– Hja úgy… – mondta az előadó –, akkor már mindent értek. (Romániai Magyar Szó, 1999. január 30.)

Szerkeszti: Bölöni Domokos