Átvilágítás

Sarkunkban az idő. Sőt, néha már a sarkon. Ősz, lom(b)talanítás. Régi folyóiratokat lapozol, mérlegelnél: eldobd-e, vagy még maradjanak. A limlomtár sajtótermékekkel és időszaki kiadványokkal telve; ha valamit kihúzol a rakásból, rád omlik az egész.
Lent az utcán söprik az avart. És persze arról folyik a beszéd, hogy hiába. Mert alig szedik össze s szállítja el a kocsi, máris kezdhetik újra. Miből telik egy ilyen csenevész városi fának annyi levélre? Egyik folyóiraton felakad a szemed. „A romániai munkásosztály, a Mozgalom, Augusztus 23-a hozta magával városok pereméről, gyárak udvaráról, zendülő falvak sikátoraiból.” Mit, az egész izét. Lenin fiatalkori fényképe, utána egyik, még élő író szövecse. Az utolsó mondat: „Lenin hagyatékának nemcsak lényege, de varázsa is abban rejlik, hogy még halálára emlékezvén is az élet szeretetét idézzük.” Hüpp, be szép.
A lap váratlanul nyílik az 55. oldalra. Egy próza kellős közepébe. Ott szunnyad a boríték, miatta nyílt oda. Neked címezték. Kíváncsian szemléled, megütközéssel gondolsz egykori önmagadra. Hát volt neked lelked? Fel sem nyitottad, holott a vak is látja: női kéz írta.
„Úszó kisvonatnak tűnt a három gumicsónak. Minden fülkéjében két ember ült, az utolsóban pedig Bozsoki egymaga. Ő volt a kormányos. Ha lódítani kellett a krokodil farkán, kiáltottak neki: – Pofozd helyre a farát, Lóri!”
Ezt látod az 55. oldalon, de képtelen vagy egykori prózát szenvedni. Talán mégis a borítékot. Jaj, bontsd már ki, te bolond!
Na végre. Esne le az állad. Egy levél. Egy árva levél. Egy árva juharlevél. Száraz. És semmi más. Cetli vagy illatos levélke, szerelmes vallomás. Pici ajak rúzsnyoma a kiszáradt felületen. (De hát az olyan… kurvás volna, nem? Az ilyen nőket megveted.)
Mielőtt kidobnád, a fény felé tartod. Ha már az irodalmat nem, legalább a lapit. Világítsd át, barátom.
Hah, döbbenet. Tűszúrással (szerelmi Braille) vallott neked az a lány. „Te iubesc.” Olvasható, igen, igen, szemedbe szúrnak a betűk.
Merengsz, ki szerethetett téged így. Jó volna, ha eszedbe jutna. De semmi, semmi. Tandori, az igen. „Tőled távolabb-e? / Hozzád közelebb-e? / Tőled se, hozzád se. / Távol se, közel se.”
Nosztalgia nélkül bocsátod a szerelmes juharlevelet a mélybe, közlevél társai közé.
„A harmadik évtizedét nemrég elkezdő Igaz Szó a naptárral és az Idővel folytatott, kettős versenyét szeretné ‘megnyerni’ az 1974-es esztendőben, hogy a felszabadulás 30. évfordulóját és a XI. Pártkongresszust emlékezetes írások egész sorával, idejében köszönthesse.”
Istenem, semmi sem tökéletes.
A folyóirat – marad. Tárcatémának, mindenkorra.
Pedig milyen jó lett volna így zárni ezt az írást: „És aztán vadul szeretkeztünk Rodicával az egyetemi otthon vendégszobájában. Addig öleltük egymást és zuhanyoztunk is nagyokat, amíg kora hajnalban ki nem rakott a kapus, további tizenöt lejt követelve.”

Bölöni Domokos