Akkora sikere lett pár hét alatt a Fortepan.hu weboldalnak és az ott látható archívum alapján az egész projektnek, hogy a Mandiner portál jónak látta – saját képválogatása mellett – elbeszélgetni a kezdeményezőkkel. Terján Nóra interjúja alapján a projekt egyik felelőse, Tamási Miklós elgondolásait szemelvényesen ismertetjük. (A projekt másik felelőse: Szepessy Ákos, az archívumépítésben részt vettek: Sándor Dávid, Hegedűs Judit, Pásztor Zsolt, Kauker Szilvia, Szentpéteri András, Kádas Tibor, Négyesi Pál, Szűcs Nóra.)

A motivációról:

Minden ember felszed dolgokat az utcáról, ami érdekes lehet. A fotógyűjtésben nekem a kiinduló pont a forradalom volt. Érdekelt ’56 és kíváncsi voltam minden részletre, ami elérhető volt akkoriban. ’87-88-ban járunk, így nagyon keveset lehetett látni, voltak ugyan tankönyveink elmosódott képekkel, de kevés vizuális anyag volt elérhető. Édesapám is fotózott ráadásul ’56-ban, ezek a képek pedig bekerültek a családi albumba, ami rettentő érdekes volt 15 éves fejjel – meg persze most is az. Visszanézve azt gondoljuk 56-ról, hogy minden nagyon titkos volt, ami egyébként így nem igaz, de valóban voltak ’57-58-ban ilyen perek – magam ismerek olyan férfit, akit semmi másért nem ítéltek el, mint fényképek gyűjtéséért hét évre. Ez egy valós félelem volt akkoriban a teljes terror közepén. Tiltott történelem, és a család történelme volt egyszerre… Aztán jött a lomtalanítás-dolog, ami ugye időigényes. Volt egy járműfotó-gyűjtő periódusunk is Szepessy Ákossal, így vettünk is fotókat…

A gyűjtés jellegéről:

Körülbelül 15 kerületbe jártunk el rendszeresen, évi 40 napot rászántunk, az biztos. Ez olyan mint a lottó, amikor az ember fix számokkal játszik; ha egyszer nem dobja be, idegbeteg lesz, mert azt hiszi, elmegy a szerencséje. Mi meg alaposan rászoktunk a lomtalanításokra.

…Ez nem olyan, hogy látsz egy történelmi eseményt, hogy megvan az Erzsébet-híd avatása, akkor minek még egy fotó arról. Ezek a képek családokról szólnak, más minden figura, más minden kislány, így a végtelenségig csinálható. Persze vannak nagyon hasonló esetek, karakterek, tárgyak. Amit feltettünk a netre, az a leszűrt változat.

Szimpátiákról:

…Én az utóbbi időben például nagyon megkedveltem az olyan értelemben üres képeket, mint a tájképek, amik mellett 10 éve elmentem volna. Egy Dunakanyar-fotón például nagyon el tudok merengeni, mert időtlennek tűnik. Miközben a varázsát a nyersanyag adja. A képek egy része azért érdekes, mert olyan nyersanyagra készült, melyet ma már nem látunk. Olyan tónusok, fények, karcok jönnek elő, amitől az ember lelkében megmozdul valami. Ilyet manapság nem lehet készíteni, ilyen hangulatú, hosszan exponált, elmosódott figurákat, melyeket egyébként teljesen akaratuk nélkül készítettek az amatőr fotográfusok anno.

A történelmi értékről:

…Szeretnénk, ha ezeket a képeket olyanok is használnák, akik amúgy teljesen mással foglalkoznak. Egy adott arc, mondjuk 1914-ből ma is olyan, mintha itt ülne közöttünk. A karakter állandó szereplője ennek a századnak; ugyanolyan embereket látunk, csak egészen más tárgyi környezetben és ruhákkal, de a mosoly, vagy a kikacsintás, tekintet, az pont olyan, mint ma. Fontosnak tartottuk, hogy ne csak a politikai eseményeket és vezetőinket lássuk, hanem az otthonok és családok párhuzamos történeteit is…

A hasznosságról:

Igen, egészen jópofa helyeken köszönnek vissza. Láttam már újságban, de például láttam egy függőágy-céget, aki feltett egy képet 1915-ből, amin egy lány egy függőágyon fekszik. Nekem pontosan ez volt a célom, hogy olyan területekre is bekerüljenek archív fotók, ahol egyébként nem szoktak ilyet használni, mert nem is jut eszükbe, hogy egyáltalán lehetne.

A visszhangról:

Erős vágyat látok az emberekben, hogy kommenteljenek. Engem is megdöbbent, hogy hányan, milyen csoportok, szubkultúrák a jelvénygyűjtőtől a vitorlásig – akik egy-egy szakterülethez hihetetlen mélységben értenek. Olyan tudásuk van, ami nekünk nincs, ezért teljesen máshogy néznek egy képre, nem azt látják mint mi. A tárgyakat nagy százalékban meg is tudják fejteni. Szívesen megosztanák a tudásukat az oldalon keresztül másokkal is. Ha kommentelhető lehetne a Fortepan, Wikipedia-szerűen, akkor összerakhatnák az emberek, hogy ki mit lát egy fotón. A Fortepant abszolút saját pénzen csináltuk, ezért ilyen fejlesztésekre nem igazán van keret… Olyan fejlesztést viszont tervezünk, hogy a fénykép-adományozók, ha több archív fotót is beküldenek, külön, nevek alatt is külön elérhető legyen egy családi album…

A teljességről:

Nagyon sokat kihagytunk. Az amatőr fotózás a 70-es évektől lendült fel – ami főként a darabszámon látszik és nagy minőségromlást eredményezett. Az esztétikai érték is mélybe zuhant. Végignéztem például egy 110 ezer fotóból álló gyűjteményt a 80-as évekből és mindössze 10-15 képet választottam ki belőle. A tárgyi környezet, a tekintetek; kevés volt, amiben mélységet lehet felfedezni. Lecsúszott az ország. Az ötvenes évek fotóin még sokkal vagányabbak az emberek. Karakteresebbek.

A képek ábrázolta időfolyamatról:

Minőségromlást láthatunk. Egyfelől ha pixelre próbálnánk lefordítani, akkor ugye megfigyelhető, hogy egyre kisebb és kevesebb részletet látunk. Ha belenagyítunk egy századfordulós fotóba, akkor el lehet olvasni a porcelánon a feliratot, hogy Hotel Astoria. Az biztos, hogy a 70-es években brutálisan belenyúltak az épített környezetbe – a legkisebb falutól a fővárosig. A modernitás jegyében belevágtunk olyan programokba, melyekbe nem kellett volna. Kezdte a köztereket átvenni az ipar, a járművek, lakótelepek. Miközben mindennek van racionális magyarázata, hogy miért történt Magyarországon, a minőség igen hitvány kezd lenni. Ezt nem én mondom, hanem ha megnézünk egy 50-es évekbeli meg egy 70-es évekbeli szocreál házat, látható a különbség az építőiparban. A 70-es években elindult egyfajta véletlenszerűség, ezért készülhettek olyan fotók is, amelyekből minden kilóg, belóg, olyan doboz ilyen cső. Egyre nehezebb olyan képet találni, amely idillikus képet tudna mutatni az emberi életről. Ez a lakásokra is áll. Az 50-es évek közepén nem nagyon látni olyan képet, ahol rumli lenne, aztán elkezdtek az emberek olyan otthonokat fotózni, ahol teljes kupleráj van. Feltettünk egy képet, de ferdén, jön le a tapéta – ugyanez áll az emberekre is. Nem akarom a saját hazámat szidni, hiszen senki sem tehet erről, de például a 80-as években nem az jut róla az eszünkbe, hogy egy békés, kiegyensúlyozott országban élünk…

Miért 89-ig:

Ezen sokat gondolkoztunk. Az időben való keresés nem nagyon van máshol, és ez – úgy látjuk – működik. Az olvasónak is könnyebb visszakeresni azt, ami érdekli őket. A mai internetezők emlékezete körülbelül az 50-es 60-as évekig tart, eddig van „ráismerő” érzés. Azért ’89, mert kettőnknek teljesen evidens volt, hogy ez a világ ’89-ben ért véget. Nekünk ez egy rendszerváltás volt, de egy hozzáértő muzeológus valószínűleg az analóg fotózásról, és 2000-ig bezárólag csinálta volna meg az albumot. Egyszer érdemes lenne még kitolni addig… Szeptemberben újabb 1000 kép kerül fel a weboldalra, így lesz miből szemezgetni…

Én abszolút nem gondoltam, hogy külföldiek is érdeklődi fognak. Facebookon és Twitteren küldözgetik egymásnak a képeket, elkezdett keringeni egy brazil körben, de lengyel, német és svéd rajongója is van a magyar képeknek. Hozzászoktunk, hogy amit ez a kis ország mostanában csinál, az nem érdekes a világ számára. Hogy szürke ez a hely és nincsenek nagy ötletek… A Fortepan szerzői, fotósai viszont olyan képeket csináltak, amik egy kanadai ember számára is érdekesek. Mi azt gondoljuk, hogy ez a saját múltunk, de ha valaki ránéz egy lányra több ezer kilométerre innen, és tetszik neki, akkor elmenti. A humán, a tárgyaktól lecsupaszított ember, mint olyan mindenki számára érdekes lehet.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ