Dokumentumok nyomában (Olvasónapló – 1)

Ha a huszadik századi magyar történelem legkiemelkedőbb társadalmi megmozdulását, az 1956-os népfölkelést és szabadságharcot megörökítő szellemi örökségünket alaposabban áttekintjük, aránylag könnyen megállapítható, hogy abban egyértelműen a dokumentáris műfajok uralják a mezőnyt. Sem az irodalom, sem a színház- és a filmművészet, de még a képzőművészet sem közelítette meg azt az átfogó szemléletmódot, amivel kapcsolatban 1956 üzenetének szintéziséről beszélhetnénk.
E megállapítás részünkről előjel nélküli: sem pozitívumra, se negatívumra nem utal; tényállás csupán.
Annak a jelzése mindenek előtt, hogy az alig 12 napot átfogó – bár előtte és utána is jóval kiterjedtebb időszakra átsugárzó – eseménysornak hangsúlyozottan szüksége van a reá rakott hamisításoktól, torzításoktól és elhallgatásoktól való megszabadításra. E téren, bár sok minden történt az elmúlt évtizedekben, s valamiféle korrekciós szintézissel is megpróbálkoztak, a végső szó még nem mondatott ki; a kép még nem annyira tiszta, hogy helyenként ne tévedhetnénk el benne.
Az aktív forradalmi-szabadságharcos időszak – 1956. október 23-november 4. – sajtójának fokozatosan, ám robbanásszerűen szabaddá váló hangja még az elbukás előtt megteremtette a maga egyoldalúságait, túlzásait. A csupa hősöket, önfeláldozó mártiromságot, jó szándékot látni vélő tanúvallomások szinte törvényszerűen provokálták ki a közvetlenül a bukás után (a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány Tájékoztatási Hivatalának égisze alatt) megjelent Fehér könyv (I, 1956) és Fehér könyv (II, 1957) brosúrákat, amelyek bő, egyoldalúan válogatott szöveges és képi dokumentum-anyaggal próbálták mind a magyar közvélemény előtt, mind a nemzetközi porondon bizonyítani azt, hogy a szovjet beavatkozás volt az egyetlen lehetséges és logikus megoldás az ellenforradalomba torkolló, külföldről és reakciósok által szított magyar lázadásnak.
E kincstári kiadványokat volt hivatott megerősíteni az a tudományos köntösben jelentkező, több kötetes tanulmánygyűjtemény is (az első kötet címe: Ellenforradalom Magyarországon 1956. Kossuth Könyvkiadó, 1958), amelyet a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának Párttörténeti Intézete munkakollektívája állított össze, azzal a szándékkal, hogy ellensúlyozhassa a „külföldön, különösen a kapitalista országokban” addig megjelent számos kiadvány állításait, amelyekben, az Intézet szerint „hemzsegnek a célzatos és rosszindulatú hamisítások, ferdítésеk és kitalálások. Jelen kiadványunkkal szeretnénk hozzájárulni a magyarországi ellenforradalom igazságos, a valóságnak megfelelő értékeléséhez, és reméljük, hogy tanulmánygyűjteményünkkel segítséget nyújtunk pártunknak ahhoz, hogy az ellenforradalmi nézetek maradványait mihamarabb leküzdje és a magyar dolgozó nép politikai tisztánlátását és öntudatát növelje.”
E kezdeti, összetákolt „dokumentumcsomagot” további két olyan – adtagazdagnak csak részben nevezhető – dokumentáris összefoglaló teljesíti ki, mint amilyen Berecz János: Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956. Kossuth Könyvkiadó három kiadást is megért elemzése (az utolsó 1986-ban jelent meg, alaposan kibővítve), illetve Hollós Ervin-Lajtai Vera: Köztársaság tér 1956 (Kossuth Kiadó, 1974), mely a budapesti pártbizottság 1956. október 30-i ostroma áldozatainak állít hősi emléket – nyilvánvalóan, az ostromlottak szemszögéből. (Az ötvenhatos kérdés kutatóinak véleménye szerint ez utóbbi munka, minden elfogultsága dacára, próbálja tiszteletben tartani az események összetett, nem egyszer ellentmondásos tényszerűségét is.)
Az 1956-os eseménysor hivatalos – dokumentáris – bemutatása és értékelése nem nélkülözhetett bizonyos objektívnek tűnő tényszerűséget. Hiszen mindaz, amivel a felkelés elbukása után alakult Kádár-kormány az események ellenforradalmi jellegét igazolni próbálta, bizonyos mértékben reális tényeken és részigazságokon alapult; mindamellett sok volt az összképben az elhallgatás, a torzítás, a prekoncepció, a némileg bizonyíthatatlan gyanú, a koholmány. A hivatalos, pártos szintézis megalkotói ráadásul úgy próbálták hitelükön erősíteni, hogy saját értékítéletüket is óvatosan relativizálták: „Az ellenforradalom dokumentumainak összegyűjtése és rendezése korántsem fejeződött be (az ilyen munkát egyébként nem is lehet soha befejezettnek tekinteni)… A meglevő dokumentumok egy része még nincs levéltárakban elhelyezve, s általában még nem áll a kutatók rendelkezésére… Az ellenforradalom nyíltan sohasem tárta fel stratégiáját és taktikáját, igazi céljait, s óvakodott attól, hogy írásban megörökítse szervezeti kapcsolatait, szándékait és módszereit… Az ellenforradalom leverése nem egy-két órа alatt történt, s így a november 4-ét követő néhány zavaros nap alatt az ellenforradalmároknak bőségesen volt alkalmuk arra, hagy a számukra legfontosabb és a rájuk nézvе leginkább kompromittáló iratok nagy részét megsemmisítsék vagy imperialista szövetségeseikhez kimentsék.” Észrevehető, hogy a teljesség hiányára utaló okok felsorolásában döntően kifelé, az ellenfélre való mutogatás folyik; vagyis, az 1956-ről kialakított tényszerű kép – a hivatalosságok szerint – objektíve azért nem lehet teljes (értsd: nem elég hiteles) –, mivel az ellenforradalmi erők nem rögzítettek mindent, s amit rögzítettek, annak jó részét is külföldre menekítették. (E tudományos szempontból gyermeteg, ellenőrizhetetlen érvek nem csupán nevetségessé, de tákolmánnyá silányítják mindazt, amit 1956-ról a hivatalos összegzésekből megtudunk.)
Ahhoz, hogy a kapitalista restauráció tudatos szándékával jócskán bemázolt felkelés és szabadságharc árnyalt és a történelmi igazsághoz illeszkedő jellegét egyáltalán fel lehessen mutatni, a dokumentáris szemlélet tudományos korrekciójára, a hiteles források felkutatására, szemtanúk beszéltetésére, a nagy mennyiségű sajtóanyag feldolgozására, titkos (per)iratok feloldására és értő elemzésére volt szükség. Amilyen gyors volt annak idején a hivatalos, 56-ot elítélő álláspont megalkotásának offenzívája, annyira fokozatos és bonyolult folyamatnak bizonyult rést ütni annak páncélzatán. Ebben a nem könnyű tisztázásban az irodalomnak, a művészeteknek csupán mellékes szerep juthatott – a művészi fikciónak ugyanis szinte értelmetlen volt felvennie a harcot a dokumentumokkal körbe bástyázott valóságképpel; ezt a munkát csakis a dokumentarista műfajokban létrehozott feltárások és bizonyítások képesek meggyőzően elvégezni.

Cseke Gábor

(Folytatjuk)