Mondom az én barátomnak, hogy nagy bajban vagyok. Kinek másnak mondaná el az ember manapság az ilyesmit, ha nem annak, akiben megbízik, egyrészt, másrészről, meg akitől valamiféle megoldását is reméli az állapotnak. Mondom, hogy ez az én bajom furcsa keletű: nem lelem a helyem. Csavargom ezt a világot széltiben-hosszában, és valami mégsem hagy nyugodni. Hazamentem Szatmárra is pár napra, gondoltam, hogy az a három nap az otthoni béke és nyugalom szigetén rendet rak bennem, de amikor ott voltam, és mégsem rakott, akkor eszembe jutott, hogy már a nyáron is, amikor egyedül róttam a szatmári – a lelkemnek kedves – utcákat, akkor sem találtam meg valamit… magamat. Vagyis a békémet. Mentem, és örült a lelkem minden kis szegletnek, minden kis hangnak. És rovom tízezrével a mérföldeket havonta, és rajongom minden kis világszeglet édes báját, a trópusi éjszakákat, a ropogós havas reggeleket, a kicsattanó tavaszfüttyös virágerdőket, mohos szagú, avar borította erdőket, mosolygó városokat, fülemiléket – mindent, amit ajándékba ad nekem a sorsom minden nap.
És nem lelem a helyem.
Mikor New Yorkba érkezem, már elég csak a repülő ablakából megpillantanom a várost, máris nyugalom tölt el. Földet érve szembesülhet az ember a metró szagával és a ragacsos kosszal, a csövesek és hajléktalanok ernyedt hadával, lármával, káosszal, és mégis szereti. A káosz és a lárma a szirénákkal együtt egy színes háttérfestmény lesz, az érkező metró szele a friss levegő a fülledtségben, a pocsolya az eső után tükör a fénynek, és az ember örül, hogy hazaérkezett. Egy hétig voltam itthon egyhuzamban. És tavaszoltam, és napoztam, és virágokat lestem meg rügybe pattanni, és madarakat fiókákat etetni. Szippantgattam serényen az utcai rablópecsenyék kormos illatát, megöleltem az alkonyatot az óceánpartról, és újra beleszerlmesedtem a városba a folyópatról bámulva amint az éjszaka fényei sziporkázva mesévé rajzolják a panorámát.

A szerző fotója

És estéről estére hazajöttem, leültem a fotelbe az ablak mellé a konyakommal, és néztem ki a csodára, amit nekem mai napig jelent ez a város.
Mégsem leltem a helyem.
Akkor azt írta nekem vissza az én Höki barátnőm:
– Annyit mész mindenfelé, hogy a lelked nem tud utólérni, s már otthon sincs. De majd megkerül, egyszercsak ott lesz.
És én hiszek neki. Hiszek, mert Höki nagy ismerője a meséknek, és nagy tudója a válaszoknak. Ő maga is egy mese, mindig mondom is neki. És olyan barátai vannak, mint a Samu, a borzas szőke fiú nagy gomb szemekkel, akivel olykor játszania kell, vagy Pofi, az öntudatos házörző meg Mázli, a maccs-ka. Mert a piros cica nem egy közönséges macska, Hökinek nem lehet csak úgy egy akármilyen macskája. Mázli egy maccs-ka. És ilyen barátokkal körbevéve, Höki sokszor ül a hintán az udvaron, és olyan könyveket olvas, hogy aztán, ha az emberben mocorog valamiféle baj, azt ő egy suhintással el tudja intézni hasonló válaszokkal.
Mikor ilyetén módon ígéretet kaptam, hogy az a kolontos lélek valahonnan majd utólér valahol, akkor már békésen csomagoltam egy újabb, ezúttal csak röpke útra. Semmiféle aggodalmat nem csomagoltam bele, még azt a titkos nyugtalanságot sem, ami a lelkem elbitangolása miatt rámült a szobában. Betettem a kabátom zsebébe, és egy óvatlan pillanatban a másik kabátot csomagoltam el, emezt meg itthon hagytam a fogason egy vállfára lógatva. Másnap visszaérkeztem Norvégiába. Azért vissza, mert egy héttel azelőtt is ott voltam, és nyilván, ott sem találtam a helyem.
Valamiért az ég kedveskedni akart nekem, holott esőt, hetet és havat ígért a jóslás, mégiscsak szelíden sütött le rám a nap, és kicsalogatott az alkonyatban a tó partjára. Megvárta, míg odaérek, és akkor elkezdett nekem rajzolni. Olyan volt, mint egy sokrétegű krémes sütemény. Alul a tó, felette a csík a sötétedő fenyves, aztán a nap narancssárgája, és sorra a piros és a sárga árnyalatai, legvégül a feketébe forduló mindenféle kék.
– Azt hiszem, megtalált, te Höki… – írtam meg hamar a hírt.
– Na, látod. Szereti ott. Vagy ott várt rád, mert tudta, hogy úgyis visszamész, minek járja keresztül-kasul a földet.
Lement a nap, és csípős lett a hideg. Lehet, mégiscsak beváltja a havazást a jóslat. Egy fiatal lány és fiú szaladt le mellettem a domboldalon a tóhoz az áprilisi hideg estén, amikor már összehúzva a kabátot magamon is vacogtam kicsit. A lány pillanatok alatt fürdőruhára vetkezett, és a naptól piros-narancs-indigó színű tóba jó nagyot csobbant élénken visítva mellé. Majd kipattant a vízből, magára kapta a cuccait, és sétáltak tovább a fiúval vidáman beszélgetve, míg el nem tűntek a szemem elől a tóparti ösvényen. Mostmár én is egyensúlyban éreztem magam, és kacagtam is a bolond skandikon. A tóba ugyan nem ugrottam, egyik porcikám sem kívánta, viszont, ha már így ismét egymásra leltünk a lelkemmel, másnap magammal vittem a város feletti hegyekbe, vadorgonákat és vadkacsákat lesni, és ügyesen hazahoztam magammal aztán. Hangja sem volt, szó nélkül jött, mint amikor az elkóborolt ebet viszi haza a gazdája, amaz meg lógó füllel meghúzza magát, és igyekszik a gazdi kedvére tenni, csak ne orroljon rá a kis kaland miatt.
– Mostmár bizton tudom, hogy megkerült – mondom Hökinek – és tudod, honnan? Hogy ismét sétálunk az esőben a rhododendronok közt a Central Parkban, és a rózsaszínű japán-cseresznyefák keretezik be a délutánt egy szép fényképpé. Semmi más nem zajol csak a piros madarak ágról-ágva ugrálva utánunk, és feleselve, hogy piu-piu-piu! … Tudtad egyébként, hogy magyarul a rhododendron a havasszépe?…
Nem faggatom, merre járt, s azt sem kérdem, milyen gyakran tervezi majd időnként itthagyni engem. Megtanultam annak örülni, ami van, és hinni abban, ami lesz. Csak lépdelünk az alkonyatban az ösvényen. És az útszéli pocsolyában felgyulladnak az esti fények, az eső már csak annyira szemerkél, hogy aki eddig nem mozdult ki a házból, ezután se merészelje, és a ködbe burkolt városra szépen ráterül az első május este.

Forrás: Égből kapott mesék