Mottó: „Amit el lehet felejteni, / azt nem érdemes megtanulni.// Amit nem lehet megtanulni,/ azt nem szabad elfelejteni.” (Ars poetica)

Kételyek között címmel jelentette meg első verseskötetét (Kreatív Kiadó Marosvásárhely, 2016) a marosvásárhelyi közíró. Szentgyörgyi (eredeti nevén: Király) László 1957. március 15-én született Edőszentgyörgyön. Újságírással az 1989-es rendszerváltás után próbálkozott. 1997-től főállású újságíró. 1997–2004 között az Erdélyi Napló, 2004–2008 között a Polgári Élet munkatársa, 2009–2012 között a marosvásárhelyi Központ című marosvásárhelyi hetilapot szerkesztette. Jelenleg is ott dolgozik. Első verseit 1977-ben jelentette meg az Igaz Szó szépirodalmi folyóirat. Közölt a kolozsvári irodalmi hetilapban, az Utunkban is. 1990-től a Kelet-Nyugat, a Látó, a Székelyföld, valamint a Hitel, és a Napút című folyóiratokban publikált.
A rövid versek olvastán leginkább Horváth Imre (1906–1993) négysorosai jutnak az eszünkbe. Mindjárt az indítás erre vall: „Akarjam a Mindent?/ Azon már túljutottam.// Ne akarjak semmit?/ Oda még nem jutottam.” (Induláskor)
Ezt követően máris megfogalmazódik valamiféle költői-emberi hitvallás is: „Úgy értsd / az érthetőt, / hogy kimondhasd. // Úgy mondd, / hogy megértsék / a kimondhatatlant!” (Úgy mondd!)
A szülőföld iránti elkötelezettség is szűkszavúan jelenik meg: „Ha súlyomból/ veszítek, / s léptem / nem hagy már/ nyomot, // tagadj meg, / szülőföld, / mint azt, / ki hűtlen / elhagyott!”
Ezt a mércét nem könnyű tartani, de a kis kötet legjobb darabjai arról győznek meg, hogy a kételyek nem feltétlenül az önbizalom hiányát jelzik, hanem inkább azt, hogy egy bizonyos életkoron túl már nagyon meggondolja az ember, mit is adjon ki a kezéből.
Keserűen fakad ki, amikor az ifjúság (elszalasztott) lehetőségeit idézi: „Nem tudom/ elfelejteni,/ meg nem történtté tenni/ a múltam,// pedig most újra/ ott vagyok,/ ahonnan egykor / elindultam.” (A tékozló fiú)
Nem hiányzik a riadt rezignáltság sem: „Minden/ ellenségemnek/ sikerült/ megbocsátanom.// Barátaim/ vajon/ megbocsátják-e ezt/ nekem?” (Megbocsátják?)
Az aforisztikus (olykor játékos, ritkábban szójátékos) gondolkodás példája ez a kétsoros: „Előttem az Élet. / Mögöttem a Jövő.” (Perspektíva)
Kedvence az ellentételező gondolat: „Olyan árva –/ még a kutyájának sincs/ gazdája…” (Árvaság); „Egész élete hamisságban telt –/ a halála sem volt valódi…” (Portré)
Figyelemre méltók jeles személyekről szóló sorai a (K)arcok sorozatból: „ – Hogy ki s mi volt / Jakab úr?// – Múltat faggató, / jövőt fürkésző/ aprócska nagyúr.” (Bözödi György)
A kötetet A méltóság dicsérete cím köré sorakoztatott szövegek nyitják, és a továbbiakban is tematizálni igyekszik a tartalmat (Diagnózis, Összetartozunk, Leltár, Én és a világ a kis „tömbök” gyűjtőcímei).
Legtöbb versét régieskedőn így nevezném: kései keservények. De vajon mitől kései/késői egy jelentkezés? Az értékmérő, a kritérium koronként változhat, a szöveg marad. Víz és kövek. Ilyenkor az a legjobb, ha az ember megmutatja magát, aztán az idő megtartja vagy kirostálja.
Szentgyörgyi László kései dobbantása helytálló. Igaz, hogy az effajta kifejezési forma nem tűnik „trendinek” a kortárs (még kevésbé az erdélyrészi) magyar költők körében. Bizonyára úgy érzik, hogy a líra rovására megy a lecsupaszított mondat, a szikár kifejezésmód.
A kötet néhány haiku formájú verssel zárul. Az utolsó nem az. Címe: Ennyire futja…”Újrakezdeném, / de nem kezdhetem újra. / Hiába töröm magam – ennyire futja.”
Tisztelettel kételkedünk. Bízunk benne, hogy futja többre is.

Forrás: Súrlott Grádics