Amint leírta az­na­pi jegy­zetének címét, máris hal­kan hozzátet­te: ha egyáltalán el­fo­gad­na en­gem, kései utódját barátjának, akármijének. Aztán hátradőlt, sőt, ha­nyatt feküdt ka­napéján, hasán pi­hen­tet­ve lap­topját. S miközben, mint gyer­mek­korában a csi­karást oldó me­leg fedőt, hasán érez­te a kel­le­mes me­legséget, mély álom­ba merült.

Nagy La­jost látta maga előtt, a tag­ba­sza­kadt, erős férfit, akiről a Lázadó em­ber­ben ol­va­sott. Csodálta aka­rat­erejéért, aho­gyan szik­la­szilárdan állta ifjúi éve­i­nek meg­próbáltatásait, szen­vedéseit. Az igazságta­lanságok gyors, ösztönös fel­is­meréséért, in­du­la­tos szóvátételéért. De nem ezekért sze­ret­te, ha­nem a Képte­len természet­rajz játékos, ötletdús szel­le­mi szi­porkáiért. Hej, ha én ilye­ne­ket tudnék írni – gon­dol­ta nem egy­szer, aztán le­mondóan le­gyin­tett.
Álmában a Barátom, a pub­li­cis­ta című írás ju­tott eszébe, azt próbálta fel­idézni, nem sok si­ker­rel. Sok­szor járt így, legtöbbször Karácsony Benő Na­pos ol­dalának kezdő so­ra­it próbálta előcsa­lo­gat­ni emléke­ze­te bugy­ra­iból, egy­re ke­ve­sebb si­ker­rel. Va­la­ha hosszú mon­da­to­kat is képes volt idézni ked­venc írójától. Máskor meg Tamási­val próbálko­zott: „Énla­ka fe­lett, a Fir­tos lova hátán le­haj­tott fej­jel el­aludt a Gond­vi­selés…” Itt aztán el­akadt. Nagy La­jos­sal ed­dig sem ju­tott…
Ezért, amint felébredt, nyom­ban előkerítet­te az említett írást. Amely­ben arról érte­ke­zik a szerző, hogy az em­ber mást gon­dol, mint amit érez. És mást mond, mint amit gon­dol. Ebből azon­ban nem támad nagy ga­li­ba, mert mind­ez általában csak arra tar­to­zik, aki mond­ja, meg aki­nek mondják. Igen ám, de az írás esetében már másként áll­nak a dol­gok. Mert­hogy az, a szóval el­lentétben, mely elszáll, bi­zony meg­ma­rad.
„Ki­kerülhe­tet­len kény­szer­hely­zet: számot vet­ni a lap­pal, ahová szánja az em­ber az írását, an­nak szer­kesztőjével, irányával, szokása­i­val; ol­vasóival, azok be­fo­gadó és el­vi­selő képességével, a közvi­szo­nyok­kal, po­li­tikával, ti­lal­mak­kal, rendőrrel, ügyésszel, bíróval; de meg egyes em­be­rek­kel, már hogy mit szólnak most már eh­hez vagy ah­hoz a ma­gya­rok, a néme­tek, a zsidók, a pro­testánsok, a nők, a gaz­da­gok, a kol­du­sok, a fa­siszták, a hu­ma­nisták, a házi­urak, az il­le­del­me­sek, a nyelv­tisz­to­gatók, a vadászok, a kövérek és az állatvédők” – írja Nagy La­jos.
Em­ber le­gyen a talpán, aki mind­er­re te­kin­tet­tel tud len­ni, s közben nem tévesz­ti el a he­lyes utat.

Forrás: eirodalom.ro