Banán

A kocsit dugig töltötték ugyan, valahol Törökszentmiklós környékén, de aztán jövet „feldolgozták” a javát, a gyerek meg a Nagykegyed, minden finomságnak. Ezért még egyszer markettoztak, ekkor viszont jelentkezett a gyakor hányinger, sôt a jóléti ts. által fogyasztásra szánt anyagi javak egy részét jobbára az út szélén kellett hagyni. Nem tudom, ildomos-e megemlíteni, de Honoráta egy sírkövet is lehányt, történetesen épp temetô mellett kellett megállni. Apa hallgatott, Anya fél kézzel a lány fejét fogta, a másikkal lopva keresztet vetett. Utána maga is könnyített a gyomrán.
Váradon is vásároltak, Kolozsváron, sőt Marosvásárhelyen is. Az indok: nagy a rokonság, kell ám a mindenféle, ide is, meg amoda is.
Aztán valahogy nem akaródzott kimozdulni a sógoréktól. A sógor – török vállalkozó – rendelkezésükre bocsátotta egyik tömbházlakását (berendését tekintve alig valamivel maradt el a vendégek budapesti otthonától, csakhát az mégis otthon; idestova immár tíz esztendeje, ugye), és ott ugyanúgy hódolhatott ki-ki kedvenc szórakozásának: az anyu egész nap soppingolt a húgával (a török feleségével), apa a tévéket nézte és román nyelvtudását élesztgette – jólesően tapasztalta: jobban beszéli, mint a sógora! –, aztán a gyakorlatban is kipróbálta ezt a tudást, jobb kocsmákban (a régi randa kricsmik helyére privatizált szupercsehókban), Honoráta pedig számítózott, néha nagyokat csavargott unokatesójával, a török–magyar legénykével, Zánival, akit egy „óvatlan pillanatban” – „beavatott”…
De a Nagyit mégsem lehetett elkerülni. Nem azért, mintha, de mégis. A Nagyi a család legidősebb tagja, kilencvenkét éves, ötven hektár föld járna neki és egy egész erdő meg másfél legelő. És még mindenre tökéletesen emlékszik: arra is, milyen szaros gyerek volt Apa kiskorában; sajnos, ezt hangosan el is mondja, sőt kikiabálja (nagyot hall szegény).
Nagyihoz tehát karácsony szombatjának délutánján megy el a család. A sógort kivéve, mert őt nem állhatja a Nagyi. Nem volt elég százötven év, megint itt vagytok, harsogja, de azért Zánit titokban imádja, mert „olyan áldott szép barna katona” lesz belőle, mint a megfakult képen a huszárfejű Nagyapa, káundkás korában, Ferencz Jóska császár társaságában.
A Nagyi nézi a sok ripegős, ropogós papírosú „jándékot” meg a sok cuccot. Odaadom a cigányoknak, gondolkodik hangosan, hogy Apa és Anya belesápad, Honoráta kuncog, Záni udvariasan mosolyog – vele az a baj, hogy nem tud magyarul, csak törökül meg románul, de azért, mint mondani szokás: ért mindent –; aztán megszagolja a citromot, a narancsokat is, egyenként, ide-oda rakosgatja a cukorkákat, csokikat, majd váratlanul a banánnál állapodik meg.
Menjetek át, ott a pálinka a kasztenben, küldi tova a társaságot, az unokákat pedig ügybe sem véve tanulmányozni kezdi a gerezdet. Erős, gyomtépő körmével hamar megy a hámozás, szinte jól csinálja, ámulják a gyermekek; csak éppen fordítva. A tövétől kezdi enni.
Honoráta meghallja a kutyát; erre igazán kíváncsi. A török fiú vele megy, hiszen ők most már majdnem olyanok, mint a férj és a feleség. Sőt. Ez az ő nője. Kizárólag.
A Nagyi elmajkolja a banánt, illatos, lágy, eteti magát, mint az ordás palacsinta, és a lélegzete sem fúl el tőle az embernek. Egyedül van, mint általában mindig, és jól érzi magát.
Egy másik gerezdet is feldolgoz, ugyanúgy. A középső szobából szóváltás hallatszik, a fia most is a rövidebbet húzza, amiért meg merte kóstolni a deményházi gabonapálinkát. „Élesztő íze van!” Ezt a finnyás menyecske mondja. Valami doktornő, de hogy bár egyszer is megmérje legalább a vérnyomását, azt nem. Ezért nincsen is becsülete a Nagyi szemében. (Hiába magyarázzák neki: ügyvéd a menye, nem orvos.)
Hát csak marakodjatok, gondolja, de azok észbekapnak, hogy bár nagyot hall, mégsem töksüket a vénasszony. Meg aztán hazafelé Ilici is elvezetheti a kocsit, úgysem maradnak fél óránál tovább.
A férfi visszatér az édesanyja szobájába, voltaképpen a csikókályha melegétől túlfűtött konyhába, ahol nemzedékek nőttek fel, de nem jut ideje nosztalgiázni. Mert mit lát.
A Nagyi élvezettel szopogatja a banánhéjat. Ne vesszen semmi kárba. Elrágicsálná, de nem tudja. Egyrészt nincs már foga, másrészt penészes.
Végül apróra vagdalja egy vékony lapítón, és beönti a moslékos vederbe. A hízónak. Amelyiket csak a farsang idejére kell levágni, mert a mostaniból, a száznegyven kilósból jut elég mindenkinek. Puliszkalisztet is pakoltatott a pestieknek.
Itt semmi sem vész kárba.

Bölöni Domokos