Apám 1998 novemberében járt utoljára nálunk látogatóban. Annak az évnek a tavaszán végre sikerült megszabadulnunk egyetlen komoly vagyonunktól – az ingatlanunktól, és beköltöztünk albérlőként a belváros egy régi polgári lakásába.
A lakás elég elhanyagolt, egészében mégiscsak elfogadható állapotban volt, magas mennyezetű, ódon szobái csendes utcára nyíltak, hűvös előszobájának ajtaja pedig egy kis belső udvar régi időket idéző, intim idilljére. Bútoraink zsúfolásig megtöltötték, de hangulatosan, és miután oly sokáig éreztük magunkat tehetetlen fogolynak egy rosszul megválasztott ingatlanban, most mindannyian – a gyerekek is! – nap mint nap boldogan ébredtünk az ingatlan nélküli lét szabadságára.
Apám olvasatában viszont földönfutókként éltünk egy lakásban, ahonnan az unokáit bármikor kirakhatták. Kétségbe volt esve, s nehezen szánta rá magát, hogy egy ILYEN lakásban megnézzen minket.
…Az ajtón belépve apám leroskadt az előszobában álló díványra, és viszonylag hosszan próbált levegőhöz jutni. Hogy az az egy emeletnyi lépcsőzés, amellyel feljutottak a lakásba, ennyire kifullasztotta, menten szíven ütött. Először gondoltam arra, hogy apám egészsége tényleg hanyatlóban. Ahogy meglazította a nyakán a sálat, és levegő után kapkodott, a torkom hirtelen elszorult, és valami olyasmi villant az agyamba, hogy „Hát még ő is?”… Aztán persze magához tért, és pont úgy bántotta meg bíráló megjegyzéseivel a férjemet, ahogy erre számítottam, én meg pont úgy igyekeztem elsimítani a dolgot, ahogy máskor is szoktam. A gyerekek a füzeteiket, játékaikat mutogatták apámnak, aki valahogy kívül volt mindenen, még Magdival sem vitatkozott. Furcsa, nyugtalan érzéssel integettem a kocsijuk után…
Legközelebb nem sokkal karácsony előtt láttam; végzős gimnáziumi osztályommal Fehérvárra kirándultunk. A nagy diákok – kész felnőttek! – szabad programra vágytak, hát adtam nekik: boldogan rajzottak szét a város középkori hangulatú utcácskáin, én meg elugrottam „haza”, találkozni apámmal és Magdival…
Így, hogy a férjem meg az unokák jelenléte sem fékezte, apám hagyta, hogy rányissak az igazságra aznap délelőtt. Már Magdinak sem volt ereje, kedve a látszatot fenntartani: jeges szél süvített a lakásban. Apám külsőben úgy-ahogy összeszedte magát, de fel nem kelt jöttömre – a díványon feküdt a nagyszobában. A tárgyak, a függöny valami bénult, várakozó csöndben álltak – mintha egy gonosz varázslat közepébe csöppentem volna, és csak hozzá kell érnem apámhoz, a dolgokhoz, hogy lerázzam róluk a reménytelenség dermedt porát. De én csak beszéltem apámhoz, aki már csak egyetlen dologgal folytatott párbeszédet, szemeiben a félelem táguló őrületével. Magdi fásultan válaszolt, ette a cigarettát, és hangsúlyozottan máshol volt, mint apám. Érdeklődtem a karácsony felől, hogy s mint legyen, mire szinte haragosan megvonta a vállát: „Mit bánom én…”
Elszaladtam a nővéremékhez is – jó volt ott, szerető otthonában konyakot inni, és bevallani: halálosan meg vagyok döbbenve!
Őket nem tudtam ezzel meglepni, szinte minden nap ezt látják, mesélték… Apámon annyira elhatalmasodott a halálfélelem, hogy már az öngyilkosság is az eszébe jutott – és nyomorúságunkban is el kellett mosolyodnunk azon az ördögi paradoxonon, hogy valaki a halálfélelemtől való megszabadulás okán fontolgassa az önkéntes halált.
Távozás előtt őket is kérdeztem a karácsonyról, de nem tudtak mit mondani. Hát persze, át fogják hívni apámat és Magdit, de hogy át is jönnek? Ezt elég valószínűtlennek tartottam… Már Gáborka unoka, a nagy kedvenc sem tudja felvidítani, mondta Ancsa, és a lelkemre kötötte, hogy feltétlen jöjjünk el karácsonykor.
Mégse mentünk: az influenza elkapta a gyerekeket, mind Kecskeméten, mind Fehérváron, s Ancsa is betegen feküdt. Szentestén felhívtam, és kértem, adja át a telefont a többieknek. Kis csönd után azt mondta: nincsenek többiek. Csak ő van itthon a gyerekekkel. És Gábor? – kérdeztem. Ő éppen apáméknál, így Ancsa, átvitt egy kis halászlét kóstolóba, s próbál beszélni apával, aki reggel óta nem szól egy szót sem, fel sem kelt az ágyból. Magdi ugyan főzött töltött káposztát, de még magának sem melegített, ül a tévé előtt, egyik cigarettáról a másikra gyújt, és már majdnem olyan közönyös minden iránt, mint apám…
Megígértettem Ancsával, hogy visszahív a fejleményekkel…
Két óra múlva csörgött újra a telefon.
„Ilyen sokáig tartott, míg Gábor visszaért?”
Igen, felelte Ancsa, és elmondta, miért…
Apámék lakásban teljes sötétségre érkezett – csak a televízió fényei villóztak. Magdi felrezzenve elnyomta a cigarettáját, amikor Gábor benézett ijedten a nappaliba, aztán kinyitotta az ablakot, mert nagy volt a füst. A kisasztalon, ahol máskor a karácsonyfa állt, hónapok óta el nem mozdított tárgyak.
„Hoztam egy kis halászlét”, mondta Gábor és felkapcsolta a villanyt a konyhában; patikarend fogadta és szívszorító üresség az asztalon. „Apósom?” – kérdezte Magdit, aki fejével a sötét háló felé bökött. Sógorom elszántan benyitott. Apám az ágyon feküdt –a cipőjét sem tudta róla Magdi leimádkozni. Az ablak szokás szerint sarkig tárva, a decemberi éles, tiszta levegőben néha megvillant apám meg-megszivott cigarettájának fénye. Nehezen lélegzett, de nem a légszomjtól: a nem szűnő sírhatnéktól.
– Doktor úr – próbálkozott a régi tréfás hangon Gábor –, mit csinálsz itt a sötétben?
Apám nem felelt.
– Megfázol – mozdult Gábor, hogy becsukja az ablakot. Apámon egyáltalán nem volt takaró.
– Bárcsak… – suttogta alig hallhatóan a vejének anélkül, hogy befejezte volna a mondatot.
– Felkapcsolhatom a kisvillanyt? – kérdezte Gábor, és apám csak a fejét rázta meg, azt is csak egyszer, bár elég határozottan.
– Nem maradhatsz így magadban az ágyon – ült le mellé a sógorom. Lázasan gondolkodott, mit is tehetne ebben a helyzetben, mert nem hagyhatja itt ezt az embert ebben az örvénylő, sötét, fagyos magányban.
– Mért nem? – hallotta később az ágy felől.
– Mert karácsony van.
– Kinek?… Nekem biztos nem…
– Mindenkinek karácsony van.
– Ezt ki mondja?… Egyébként lehet… lehet… csakhogy én már nem vagyok a mindenki… én már senki… semmi vagyok.
Hallgattak egy kicsit. Gábor szeme kezdett hozzászokni a sötéthez: az éjjeliszekrényen kis vodkásüveget látott. Valami kommersz, olcsó utánzat.
– Hiányoztatok a vacsoránál – mondta.
A gyerekek nem értették, hol van a nagypapa és a nagyi, és Gáborka bekötött torokkal bömbölt, mert szerinte igazán jól csak nagyi tud a torkára „dunsztkötést” csinálni… Egy szó mint száz: árvák voltak az árvák nélkül…
– Képzelem – jött újra apám megkésett válasza.
– Hát képzelheted is… hiszen… nincs rajtatok kívül senkijük…
Gábor hallotta, hogy apám mocorogni kezd, köhög, zsebkendőt keres, és megtörli a szemét.
– Persze könnyebb itt sajnálni magad, mint megnézni az unokákat, akik annyira vártak – folytatta, mert érezte, hogy sikerült apám félelemtől lyukacsos szívét eltalálni. – Azt hiszed, ilyen nagypapára vágynak? Aki karácsony este a sötétben siratja a nemtudommit, ahelyett, hogy velük kártyázna és krémesezne?
– Krémest is csináltál?- kérdezte hirtelen apám teljesen logikátlanul.
– Vettem… de házit. Jó lesz, ha összekapod magad, mert nem fog maradni…
Apám hirtelen felült az ágyon, nagyokat sóhajtott, aztán visszahanyatlott, mintha megint leterített volna a csüggedés.
– Nem megy – lehelte szinte –, nem megy.
És felzokogott. Gábor faz ágya szélére ült, és apám megragadta a kezét.
– Segíts – zokogta.
– Azért jöttem – mondta a veje. – Gyere. Borotválkozz meg, én megeresztem neked a fürdővizet.
– Nem bírok borotválkozni, remeg a kezem, nézd – és a régről ismert, teátrális túlzással elkezdte remegtetni a kezét a vejének…
– Gyere – mondta –, gyere, doktor úr. Meg tudlak én is borotválni, ha félsz. Nagy nehezen feltámogatta az ágyról apámat. Amikor Gábor elővette a borotvát, apám meggondolta magát:
– Majd én – aztán becsukta a fürdőszobaajtót. Néhány pillanat múlva újra kinyitotta, és megint elsírta magát.
– Nem megy, tényleg nem megy… – és hagyta, hogy Gábor megborotválja.
Magdi fásult arccal állt a szobaajtóban. Majd tiszta fehérneműt hozott ki a szobából. Apám a forró víztől sziszegve épp szállt be a kádba, és hirtelen felkiáltott:
– Jaj, megszédültem, jöjjön valaki!
Ismertük ezeket a kiáltásokat: közepes amatőr színtársulatoknál sem nyerne felvételt vele senki. Magdi nem mozdult, Gábor viszont beszaladt a fürdőszobába, próbálta apámat megnyugtatni, aki nagy nehezen elhelyezkedett a meleg vízben. A villanyfényes, párás, fürdőhabtól illatos fürdőszoba kicsit ellazította.
– Jó gyerek vagy, nagyon jó gyerek vagy – mondta Gábornak, és megint sírt. – Én meg egy szar…
– Ugyan… Mindjárt kicsíped magad ,és ezt az egészet elfelejted nálunk. Remek konyakom van…
– Nem tudok átmenni… Szédülök.
– Majd a séta közben kitisztul a fejed – erősködött Gábor nem sok meggyőződéssel. Épp elég erőfeszítés volt apámnak eljutnia a fürdőkádig, utána úgy-ahogy felöltözni; amint benyitott a hálóba, lecsapott rá újra az ott köröző, telhetetlen bánat. Próbált fegyelmezett lenni a veje előtt, ránézett az ágyról, és Gábor évek múlva is látta hirtelen ijesztően szelíddé váló arcát, ahogy azt mondta:
– Nem megyek, Gábor. Te viszont menj… látod… most már rendben vagyok… és mondd meg az Anikónak is, hogy én… tudod, mit…
– Nem tudom….
– Nem baj… Az se baj…
A falnak fordult. Lehunyta a szemét.
– Ha kimész, kapcsold le a kisvillanyt – és Gábor hallotta, ahogy újra rázza a zokogás.
Kint Magdi elnyomta a ki tudja hányadik cigarettáját, és keserű arccal vállat vont, amikor Gábor a kabátját véve azt mondta:
– Ez..nem maradhat így.
– Nem tudom elrángatni azt orvoshoz… – jött a válasz.
– Valahogy rá kell vennünk… Ancsára talán majd hallgat. Ünnepek után ráuszítom…
Magdi megadóan bólintott…
Mikor Gábor hazaért, otthon már elaludtak a tévé előtt a gyerekek, Ancsa az orrát fújta, köhögött. Gábor készített neki egy forró teát, s az ágy szélére ülve elmesélte, mi volt „odaát”.
Ancsa felkelt, felhívta apámékat..
Nagy sokára vette csak fel a telefont Magdi és azt mondta, apámat már nem tudja adni – azóta bevette a nyugtatóját, és végre elaludt. Igen, végül megkóstolta a halászlét, és utána még evett egy kis töltött káposztát is. Ne aggódjanak Ancsáék, kicsit magához tért. De arra, hogy másnap délelőtt akkor átsétálnak-e egy koccintásra, kitérő választ adott.
Nem sétáltak át: másnap apám még kétségbeesettebb volt, és ünnepek után Ancsa, akitől talán egyedül tartott, majdnem hogy parancsszóval rákényszerítette, hogy beleüljön a kocsijukba, és elvitték a pszichiátriára. Apámat bent fogták, egy hétig altatták, ha meglátogatta valaki, elnehezült pillákkal és nyelvvel fogadta, aztán kicsit nyugodtabban és leszedálva kiengedték… Bánata nem oldódott, csupán féken tartották a gyógyszerek. Sokat szédelgett, s mi rutinosan és türelmetlenül azt gondoltuk, amikor egy-egy teatrális jajdulással a falnak dőlt: „Micsoda ripacs!”….
Eljött a tavasz, és március végén a húsvét. Még nem lehetett Velencén aludni, de ki lehetett menni oda napközben kicsit már beszívni a közelgő nyár ígéretét. Mi is hazajöttünk Kecskemétről, együtt volt a család, s ez az utolsó „civil” emlékem apámról.
A többiben már a kórházi ágy halálos ölelésében fekszik.

(Részlet egy készülő családregényből)