Seregi bácsi odasántikált asztalunkhoz, és megkérdezte: Mennyit, fiúk?, mert a „mit” csöppet sem volt kétséges: rumot. Akkoriban azt ittunk, s nem is kis mennyiségben; akár iparit is mondhatnék. „Egy-egy decit, Seregi bácsi”, mondtuk alattomosan, mert már előre tudtuk a választ: „Hozok mindjárt kettőt-kettőt, mert hát öreg és sánta ember vagyok én, ne mind járassanak annyit.” És hozta az öreg a sántikáló rumokat ott, a Tulipánban, alátétként az aznapi pornó rajzait; izgatóbbnak tűnnek még manapság is az idő távolából, mint a Hustler elegáns papírra nyomott képei. Asztaltársaságunk csupa neves emberből állt, illetve ült: volt ott válogatott és áligás labdarúgó, Európa-bajnok szabadfogású birkózó, Marosvásárhely legjobb szóló- és basszusgitárosa, kegyetlen, „revolveres” újságírója, no meg egy kezdő, de akkor még tehetséges novellista, aki mára már sem kezdő, sem tehetséges; szerénységem tiltja megjegyezni a nevét. Na és akkoriban jó volt a román rum: a Rom… Így kezdődött, s bár végződött volna is. Akkoriban bírtuk az italt, mint Isten a szidást. Tudtommal a Tulipánban nem akadt egy valamirevaló besúgó sem. Mára már sokan nem vagy alig élünk abból az asztaltársaságból, aminthogy Vásárhelynek sincsen áligás futballcsapata. Sic transit… (Mózes Attila: Kocsmák, micsoda kocsmák! KORUNK, 2003., május)

Szerkeszti: B. D.