Szerda. Reggel hét óra. Kiadóm, Fehnsfeld úr levelekkel és táviratokkal ostromol, újabb műveket kér tőlem. Így tehát negyven órája ülök egyhuzamban íróasztalomnál. Munkámat így is csak este nyolcra fejezhetném be, ha senki nem zavarna. Általában éjjel, gyakran egymás után két-három éjszaka dolgozom, napközben ritkán tudok írni, mert elárasztanak a látogatók, akik személyesen szeretnék megismerni az ő Old Shatterhandjukat. Ez szerfelett jó munkamegosztás – nekik. Ők jönnek nappal, éjjel alszanak, én meg dolgozhatok éjszaka is, meg sem kottyan, ha olykor két héten át nem alszom ki magamat. Mi az egy harcedzett vadnyugati utazónak? Bár még korai az idő, csöngetnek a kapunál, s a szolgálóm egy gimnazistát jelent be, aki Drezdából érkezett. Azért jön most, hogy biztosan itthon találjon. Mikor szobámba lép, s a háttérben megpillantja a hatalmas Abu er Rad-ot, rémületében nyitva hagyja az ajtót, s elordítja magát: „Egy oroszlán! Egy igazi, hamisíthatatlan oroszlán.!” Futva menekül a kitömött állat elől, de közben beleakad a szürkemedve bozontos fejébe. „Telitalálat”-jegyzem meg mosolyogva. Ekkor végre engem is észrevesz, felém fordul, félszegen meghajtja magát, s előadja látogatása célját. Nem kér tőlem sokat, csak Winnetou egyik hajfürtjét, egy strucctojást, egy fél font dzsebeli dohányt, amit annyira kedvelek műveimben, és a Henry-karabélyomat. Medveölő puskámról lemond, mert azt túl nehéznek találja. Udvariasan közlöm, hogy egy-két kérését nem áll módomban teljesíteni, de abba beleegyezek, hogy elszívjon egy pipára való dzsebeli dohányt, s miközben vendégem a díványon, olyan képpel, mint negyven lófarkas pasa, fújja a füstöt, megpróbálok dolgozni. Eredménytelenül, mert meg kell válaszolnom azt az ezernyi kérdést, amit rám zúdít. Nyolc óra! Megkapom az első postámat, harminc levél olvasóimtól, tíz portós, két márkát kell fizetnem értük. Ahogy ez számos levélből kiderül, műveimből, amelyekben főként ifjúkorom eseményeit beszéltem el, az olvasók Old Shatterhandet nemcsak rettenthetetlen harcosnak, hanem megközelíthetetlen agglegényként ismerték meg. Ez a körülmény oly hosszasan és mélyen kezdte foglalkoztatni hölgyolvasóimat, hogy feledve a félelmetes harcostól való félelmüket, házassági ajánlatok tömegével árasztottak el. A jó szándékú, bár egészen felesleges levelek száma oly tetemesre nőtt, hogy lassacskán nemcsak a bátor harcosnak, hanem nejének-akivel évek óta boldog frigyben él-kezdett az idegeire menni. A vitéz férfiú tehát letéve fegyvereit, tollat ragadott, s kikerekített egy új útleírást, melybe beleszőtte, hogy szíve nyilatkozott, s ezzel minden olvasójának, aki a kezére pályázott óriási meglepetést okozott. De a történettel célt értem, a házassági ajánlatok és szerelmes levelek áradata megszűnt. Ma már csak elvétve fordul elő, hogy szobámon átleng annak a fájó érzésnek a fuvallata, amit egy-egy feledni képtelen szív visszautasított szerelme miatt érez. Gyakran kapok őrültektől is leveleket. Ezt írója rímekbe szedte.

Barátom, Old Shatterhand,
leégtem, biz’ annyi szent,
és a becsszóra kapott
adósságom nagyon sok.
Másként meg nem menekszem
csak akkor, ha eljegyzem
Veit Schmult, a vén özvegyet,
halasztást tán így nyerek,
Segíthetnél, nem nehéz:
küldj 80 márkát-és kész.
A levélre cím gyanánt
írd: F.G.R. ,”poste resrant”.

Egy másik levél így hangzik:” Fiúnkat, Emilt, nincs módunkban gimnáziumba járatni. Ezért feleségemmel megállapodtunk, hogy a következő ajánlatot tesszük: Ön házába fogadja fiunkat, gondoskodik ellátásáról( szállás, étkezés, mosatás, ruházat) tanítja minden tárgyból, amit a gimnáziumban tanítanak, különös tekintettel a nyelvekre, amelyeket ismer. Ennek fejében jogosult, hogy négy év után, mikor fiunk tizenkilenc éves lesz, utazásaira kísérőként ingyenesen vihesse magával. Mikor a levelet elolvasom, csaknem táncra perdülök. Egy másik levélben ez áll”… Ahogy írtam, üzletköröm bővítéséhez elég lenne három ezer márka, amit Önnek potomság, de engem, az Ön leghűbb tisztelőjét és csodálóját boldoggá tenne.” A következő levél:” Sürgősen szükségünk lenne egy új templomra, mert a jelenlegi régóta szűkösnek bizonyul. Felépítéséhez már csak negyvenezer márkára lenne szükségünk, amit Ön bizonnyára a rendelkezésünkre tud bocsátani.”
Gyakran gondolok arra, hogy nem a vad dakoták és sziúk közt kell a bátorság az élethez, hanem itthon a nyárspolgári kényelemben, ahol összetévesztik az írói szerepet a személyiséggel.

by Rajkó Félix