Reggel az apák visszajárnak

Nem jó nekem a reggel: mindent nyakamba zúdít a bolygó világ. Emberi hangok mondanak gépi szöveget. Itt robbannak, ott repülnek, nálunk semmi? Dehogy semmi, mondja Bilók, az első szobában szétrobbant egy ötvenliteres korsó, azt hallottátok volna, de azt szagolnátok!, a drága bor… Hát hol vagyunk?, nyammog Kis-Keleti, aki Bilókkal ellentétben normálisnak látszik, holott Bilók a rendes közeg, Bilók megérti az emberiséget, amely ugye semmi mást nem tesz, csak uralomra törekszik, és irtja-pusztítja önmagát, mamutot zabált, aztán az megfagyott, az ember pedig sorra vette az ehető és gyorsan felfalható állatfajtákat; addig gyarapszik meg habzsol, amíg ismét visszafacsarodik a kannibalizmusba, well…
Hát ez a megoldás, kiáltja Kerezsi Adorján, ha megesszük magunkat. Nincs több feszültség a Földön.
A Katasztrofálist viszont frissen rázta meg a villany. Katasztrofális egy állapot, sírja. Nézze, Kis-Keleti úr, milyen hurkát égetett az alkaromra… Hát aztán, azt a bizonyos kapcsolót?… Az nem kapcsoló, az kar, egyenesedik ki Bilók, azt a kart nem kell bolygatni, és amikor mégis hozzányúltunk, azt gondolva, hogy a korsóból rögtön elered a drága nedű, na, kitalálja, mi lett?
Inni szagot, józannak maradni, kereszttatám!
Jönnek paradicsommal, paprikával, neccekkel, évekkel. Nézik a csajt, udvarolnak neki, de banira számítva fizetik a borzalmasan rossz, gyenge pálinkákat. Olyan a feneke, hogy vajat olvaszthatsz benne. Jaj.
Otthon a kályhán a lecsó, hazamegyek, felveszem a házikabátot. A műhelyem olyan, mint a kristálypohár, nincs csavar, kulcs, alkatrész, aminek meg ne volna a maga szabott helye, ha akarok, bemegyek, ha nem akarok, ott a tárkonyleves tegnapról, két napra főz a feleségem, dús táplé sok zöldséggel, másodiknak csirkemell, ott vár a hűtőben kipanírozva, nézem a tévét, míg haza nem jön a naccsága, barátom, egy felet, nem kell nekem a te pálinkád, nem iszom én rászputyint, sztálinszkáját, nem kell a sima perfekt vodicska sem, ha tudsz, töltessél egy deci Caractert, marosi kukoricapálinkát, haver…
Úgy megyek aztán hazafelé, mint a golyó!
Tudod, mi volt? A kutya ült a sggén, s nézte. A Timi-Timi bárban vagyok, filózom a lányt, nyakában a minicsodája, poronyó p sejtelmez pici dugatalattijában, az idő állva…
Ja, ez nem az idő. Jön két csóró, kemények, nyírottak, bukszások, mellettük ül a farkaskutya a sggén, filózza a belterületet. Kérek egy rákhiút, mindig azt kérek, mordul az alabástromfenekű, hogy itt efféle nem van. (Sic!) Jaj, ringó keblű, dinnyepopójú illatozó csajok a Freddie-bárban! … Ott bezzeg mindent kapni. Nincs szebb a vécésnéninél, ha tizenhat éves. Az egyik csóró rángatja a galléromat. Húba, Sszameg, mekkora pillanat, hóna alá, dupla szaltó, s mindjárt be az asztal alá. És azonnal rögtön a másik csórót felülfekvésből, rá, haslag.
A kutya csak ült a sggén, és filó.
Jó napot, doktor úr! Tudod, ki ez? Kis-Keleti, Bilók, Kerezsi Adorján! Katasztrofálisan a nadrágomban vagyok. Fűzek szüzei, ha nem együtt guggoltunk a törökbúzásban Mezőbándon, akkor bújjék magának a Zrínyi-féle vadkan.
A bárban szomorúfűz ágai siratóznak vidáman. Ilyen leeresztős a nyár. Hallgatták a meccset, értitek? Nem érti senki, igazi futballt a régiek tudtak. Jaj, az mikor volt, amikor kikaptunk a németektől.
Az idő ácsorog a verandán.
Jó napot, doktor úr. Nem figyel ide, nem lát meg bennünket. Nem baj, csumó. Jön még doktorra dér. Né, már húz is el. Öreg, cserzett arcú, szikár. Függőleges múmia. Sem beszél, sem szuszog.
Kikaptunk a németektől, és aztán az emberek dühükben feldúlták az állatorvosi rendelőt. A doki dühöngött: hát ezt érdemlem én tőletek, emberek?
Az emberek persze nem érdem, hanem indulat szerint jutalmaznak vagy büntetnek. Attól kezdve tilos volt a Doktor úrnál rádiót hallgatni. A kiszolgált telepes masina kiválóan működött, a Doktor úr inkább titokban hallgatta, és ötvenhatban, amikor, na tessék kitalálni, kivel játszottunk, akkor sem engedett gyülevész népséget be, kirakta az Oriont a tágas verandára, s megfontolt szavakkal óvott attól, hogy bárki is meggondolatlan cselekvésre vetemedjen.
Ő maga természetesen elment Uralyba bikaborjat herélni.
Éjfél múltán, kapatosan érkezett, nótázott, várták, elfogták, meg sem szokhatta a rabkocsit, cellában találta magát, fogalma sem volt a vádról, mégis elítéltként kezelték, már-már kiszáradt teste az ínségtől és a szomjúságtól, jött egy tiszt, kérdezte, ki ért az állatokhoz.
Állatorvos vagyok, lépett elő. A tiszt vizsgáztatta egy kicsit, aztán rábízták az egyik dobrudzsai állami gazdaságot.
Mikor elengedték, sírtak a gosztátosok. Zokogott egy-két tatár menyecske is.
Akikkel együtt kasztlizták be, egy sem ért haza épen. Legtöbbjük odaveszett a Duna-csatornánál.
Jézus, visszajött. Mondta-rebegte Bilók, Kis-Keleti és majdnem Kerezsi Adorján is. Nem hiszem, állt fel egy izgága Jakabfi.
Én nem hiszek az effélékben.
Odalépett, lehúzott két jókora pofont a dokinak. Az egy kicsit megingott, aztán kapásból visszatörölte, majd úgy rúgta vesén, hogy rögtön kiterült.
Felmosták persze. Nem jó nekem a reggel, suttogja most, hogy visszajárhat a Fekete Csicsába. Mindent nyakamba zúdít a randa világ. Olyan a fejem, mint egy ötvenliteres korsó. Kompletámente szét van robbanva.
Reggel az apák visszajárnak. Mondjuk, ez oké; de mért kell nekik akkorákat ütni?
Az idő állva folyik, folyva is áll. Friss csapolás kezdődik.
Na, mi jut erről az eszetekbe.

Bölöni Domokos