A díj megtalálta a szerzőt

Sokáig kereste – a spanyol “periféria” (Latin-Amerika) mintha kívül esne az északi (svéd) akadémikusok látókörén. Mario Vargas Llosa perui író is (a földrészen hatodiknak nyerte el az irodalmi Nobel-díjat) jóval előbb lett világhírű, mint díjazott – hasonlóképpen járt Pablo Neruda vagy Octavio Paz.

A koránkelés becsülete

A madridi ABC (jeles és tartalmas napilap) – minden bizonnyal az Alfaguara kiadóval (jeles és erős kiadó) egyetértésben, kedvcsinálónak ötoldalnyi kóstolóval állt elő Vargas Llosa hamarosan megjelenő regényéből. Üzleti fogásnak sem rossz – a példányszámokat a nem (mostanra) várt díj jelentősen megemelheti. Pedig az egyik legtermékenyebb és legolvasottabb latin-amerikai íróra hívei, nem csak a földrészen, szerte a világban, már régebben rátaláltak. És aki egyszer belekóstolt, nemigen tudta letenni – mert sosem lehetett megunni, mindig valami újat, izgalmasat, érdekeset, szépet írt. Hihetetlen szorgalommal. Ahogy az egyik barátja méltatólag megjegyezte: mire a normális (latin) emberek reggel tíz felé kikászálódnak az ágyukból, addigra Mario már megírt egy fejezetet új könyvéből…
A koránkelésnek – és mindennek, ami korán van – nagy a becsülete a lustább (kimértebb…) életritmushoz szokott Latin-Amerikában. Az 1936-ban született Vargas Llosa korán szerzett komoly élettapasztalatokat (fegyelemre kényszerítő katonaiskolában), gyakorlatot az írásban (megannyi kor- és sorstársához hasonlóan újdondászként), irodalmi hírnevet (a nagy latin mesekorszak, a hatvanas évek ’boom’-jában, egykori barátjával, a kolumbiai García Márquez-szal nagyjából egy időben), ehhez jött kicsit később a politikai hírhedettség (amikor 1990-ben elindult a perui elnökválasztáson, és alulmaradt a japán származású Fujimorival szemben) – és hetvenéves korára már majdnem húsz kötetén volt túl. Bármit is tett, mindenkiben mindenkor szélsőséges érzelmeket váltott ki. Amilyen sokan szerették feltétel nélkül, majdnem ugyanolyan sokan utálták valódi indok nélkül. Sokan tartották – elfogultan – a legnagyobb mesélőnek és legalább ugyanannyian – ugyanolyan elfogultan – a legügyesebb lektűrírónak. Pedig csak író: olyan, akit nagyon sokan olvasnak, mert olvasmányos (a francia eredetű lektűr szónak is ez a minden negatív felhang nélküli alapértelme).
Egyik méltatója szerint – bár úgy folyik belőle a mese, mint Seherezádéból, ő inkább a méltóságteljes és mesére (meg nőre) éhes Sahrijár királyhoz hasonlít. Egész élete ezeregyéjszakás kaland. Bejárta a fél világot. Világéletében gyűjtötte a meséket, történeteket – hogy újjáformálja őket. Amit ír, azt vagy elfogadják, vagy elutasítják – de megkerülni, figyelmen kívül hagyni nem lehet. Mert ő nem csak mesél – erkölcsi állásfoglalásra is késztet. Ezért tartják – természetesen elfogultan – olyan embernek, amilyenből még egy tucatnyi sincs a világon. Aki úgy dolgozik, mint egy napszámos – és úgy él, mint egy nagypolgár. Aki katonás fegyelemmel, latinokra nem jellemző önuralommal és majdhogynem rögeszmés szorgalommal ír. Erénye és egyben eredendő bűne ez az íráskényszer…

Négyszázegyedik meghatározás a szabadságról

A ’boom’ nemzedékének (García Márquez, Vargas Llosa, Julio Cortázar, Carlos Fuentes, valamint Juan Rulfo, Augusto Roa Bastos, Jorge Amado, Manuel Puig és a többbiek) utolsó vén bölénye ő – akiben még van energia, töménytelen. Ereje teljében lévő zoon poészion (irodalmi élőlény), írta róla valaki dicsérőleg, aki talán nem tud tökéletesen görögül, de ismeri az arisztotelészi kifejezést a „közösségi élőlényre” (zoon politikon). Vargas Llosa minden műve a szabadságról szól. Politikai, emberi, szexuális szabadságról. Az emberiség, a nemzetek, a különböző embercsoportok, a gyermekek, a nők, a politikusok, a jókedv szabadságáról. Ő maga jegyzete meg csodálattal Isaiah Berlinről, akinek gondolatait – más európai gondolkodókéval együtt – magába szívta óvilági útjai során, hogy négyszáz különböző meghatározását, körülírását, vonatkozását adja a „szabadság” fogalmának. Vargas Llosa keresi a négyszázegyediket, a magáét – és ezt velünk együtt teszi, hogy mi se maradjunk ki ebből az izgalmas kutatásból.
Mondták róla azt is, hogy nagyon hiú és igen ambiciózus. De hát aki nem ilyen, abból sosem lesz nagy ember. Mondták róla, hogy elkötelezte magát a jobboldal mellett (baloldalra húzó nemzedék- és sorstársaitól eltérően), bornírt módon még le is fasisztázták. Pedig csak elítél minden diktatúrát (a Castro-féle kommunista kubait épp úgy, mint a Trujillo-fémjelezte félfasiszta dominikait), minden nacionalizmust, rasszizmust, minden emberellenességet, elnyomást, minden kizsákmányolást. Nem a kapitalizmus szabad piacának (spanyolul: mercado libre) a híve, hanem a vágyott szabadság-piacé (mercado de libertad), melyen nem az áruk áramlanak szabadon, hanem a szabad gondolatok. Aki leszólja ezért – bekaphatja (írta – nevének föltüntetése nélkül – egy barátja a fentebb említett madridi ABC-ben). Némileg diplomatikusabban: bornírt baromság, ha valaki azért nem olvas egy jó írót, mert az jobboldali, illetve ha valaki csak azért olvas egy – nem jó – írót, mert az jobboldali…

A perui fenomén – magyarul

Szinte minden könyvével együltőhelyemben végeztem. Eredetiben csak egyet (nem tudtam kivárni magyarra műfordítását, ez „A kecske ünnepe”, talán a legtartalmasabb műve). Irigyeltem régi évfolyamtársamat, barátomat, diplomata kollégámat, Gulyás Andrist, hogy igazából ő ismertethette meg a perui fenomént a magyarokkal: az általa jegyzett A város és a kutyák – Vargas Llosa első regénye 1963-ból, magyarul 1969-ben olvashattuk – valamint a Négy óra a Catedralban igen jól sikerült fordítások. Vargas Llosát sokan fordították a mi nyelvünkre, s mindannyian szépen. (Nem termelődött ki „udvari fordító”, mint sok más szerzőnél, pl. García Márquez, Jorge Amado vagy Umberto Eco esetében. Egyébként az azonos fordítónak megvan a maga varázsa: a szerző is ugyanaz mindvégig, a fordító jobban beleélheti magát…hommage a Székács Vera, aki García Márquez „házifordítója”). Kedvenceim: a Pantaleón és a hölgyvendégek, szerintem ez a leghumorosabb könyve; A beszélő – a legmélyebb ; a Júlia néni és a tollnok – a legszexisebb; és a már említett A kecske ünnepe – a legtartalmasabb. Irodalomelméleti esszéit is szeretem, a politikaiakat viszont nem. (Ez nem értékelés, csupán egyetlen olvasó „kedvenc-listája”.)
„A kelta álma” – legújabb regénye – november elején jelenik meg Madridban. Négy éve írta legutóbbi könyvét, A rossz kislány csínytevései-t, melyet én feledhetőnek tartottam (különösen a nemrég elhunyt első feleség, Júlia néni történetéhez képest). Az új mű mottóját egy latin-amerikai gondolkodótól, az uruguayi José Enrique Rodó-tól vette: azt hangsúlyozza benne, hogy mi emberek milyen sokfélék vagyunk. (Gyorsfordításomban: „Az egymást követő nemzedékek mindegyik képviselője eredendően nem e g y, hanem s o k. S bár mindegyikük egy másikból bújik ki, egymással összevetve általában a legfurcsább és legmeglepőbb ellentéteket jelenítik meg.”) Minden jogos – szerzői jogos – ijesztgetés ellenére ideírom a magam változatában az első mondatot (mert – mint mindenki tudja – a kezdés döntő jelentőségű lehet; Vargas Llosa egykori nagy barátja, García Márquez – saját bevallása szerint – hosszas töprengés után lelt rá a Száz év magány kezdő mondatára: “Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.”).

A kelta álma és a kulcsmondat

Íme: “Ahogy kinyitották a cella ajtaját, a nap sugaraival s egy libbenő szellővel beszökött az utca zaja is, melyet addig a kőfalak tompítottak – ez fölijesztette Rogert.” Bizonyos hasonlóságok okán is idézem: a főhőssel, Rogerral azt közlik, hogy kegyelmi kérvényét elutasították, és hamarosan felakasztják. A felütés azonnal ugyanolyan feszültséget teremt, mint Buendía ezredes esetében…És még egy ok: az olvasó lesz az első, aki magyarul beleolvas az új Vargas Llosa-könyvbe…
A kelta álma minden bizonnyal a történelmi alapokon nyugvó írások sorába illeszkedik (Mayta története, Háború a világ végén, Halál az Andokban, Édenkert a sarkon túl). Vargas Llosát ez esetben az emberek méltóságáért és jogaiért küzdő, ír nemzete szabadságáért fegyvert fogó brit diplomata sorsa ihlette meg, aki Kongóban és Peruban vizsgálta a „bennszülöttek” jogainak durva megsértéseit. (Peru lehet az író számára a fő összekötő kapocs – Kongó pedig a könyv első részének alcíme.) A főhős prototípusát, Roger Casement-et, a volt brit konzult 1916-ban végezték ki hazaárulásért egy londoni börtönben. Hogy a regényes életű ír miképpen jelenik meg a regényben, egyelőre nem tudni – de az író szimpátiája minden bizonnyal mindvégig mellette lesz – erre mérget vehetünk.
És remélhetőleg jó könyv lesz ez is. A latin ’boom’ nemzedékének utolsó bölénybikája különben is csak jó könyveket tud írni… Nobel-díjjal is – és ahogyan eleddig tette, anélkül is.

SZENTGYÖRGYI N. JÓZSEF

Mario Vargas Llosa (teljes neve Jorge Mario Pedro Vargas Llosa; Arequipa, Peru, 1936. március 28.) perui író, esszéista, újságíró, irodalomkritikus, akadémikus, 1996 óta a Spanyol Királyi Akadémia tagja. Bolíviában, majd Peruban nevelkedik, katonaiskolát végez. 16 éves, mikor első drámáját bemutatják. Irodalmat és jogot hallgat, Madridban végzi az egyetemet. 1970-ben Doktori disszertációa témájául példaképét, Gabriel García Márquezt választotta. 1977-ben a Nemzetközi PEN Klub elnöke lett. Az 1990-es perui elnökválasztásokon alulmaradt Alberto Fujimorival szemben. Élt már Peruban, Spanyolországban, Angliában, Japánban. 2003-ban a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége. * Magyarul megjelent művei: Kölykök (1959 / 1967), A város és a kutyák (1963 / 1969), A Zöld Palota (1966 /1974), Négy óra a Catedralban (1969 / 1973), Pantaleón és a hölgyvendégek (1973 / 1977), Júlia néni és a tollnok (1977 / 1983), Háború a világ végén (1981 / 1996), Mayta története (1984 / 1997), Ki ölte meg Palomino Molerót (1986 / 1989), A beszélő (1987 / 1993), Szeretem a mostohámat (1988 / 1990), Halál az Andokban (1993 / 1996), Don Rigoberto feljegyzései (1997 / 2007), Levelek egy ifjú regényíróhoz (1997 / 1999), A kecske ünnepe (2000 / 2001), Édenkert a sarkon túl (2003 / 2003), Izrael, Palesztina: béke vagy szent háború (2007), A rossz kislány csínytevései (2006 /2007), Utazás a fikció birodalmába – Juan Carlos Onetti világa (2008 / 2010)

*

A latin-amerikai irodalmi Nobel-díjasok:

1945 – Gabriela Mistral ( Chile)
1967 – Miguel Angel Asturias ( Guatemala)
1971 – Pablo Neruda ( Chile)
1982 – Gabriel García Márquez (Kolumbia)
1990 – Octavio Paz (Mexikó)
2010 – Mario Vargas Llosa (Peru)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ