Gyere máskor is, bácsi!

Nem vagyok babonás természet, de a hármas szám, úgy érzem, nálam nagyobb jelentőséggel bír, mint a többi. Van, aki a hetes számban hisz, van, aki a tizenhármassal bajlódik. Nekem a hármas szám jelentett jó vagy rossz óment.
A jó ómenek közé tartozik, hogy három fiam van. Három könyvem jelenhetett meg nyomtatásban.
A rossz ómenek „a szocialista aranykorhoz” fűződnek, amikor is néhány év leforgása alatt három kellemetlen emlékű házkutatásban lehetett részem. Ezek közül az első kettőt aránylag simán megúsztam. Első ízben elkobozták verseim kéziratát. Sőt le is fordították a „többségi nemzet” nyelvére. (Akármi legyek, ha nem akadt köztük egy-két egészen jó fordítás is.) A második „rajtaütés” sovány eredménye néhány illegálisnak minősített magyar irodalmi mű még illegálisabb „rejtegetése”.
A harmadik házkutatásra a forradalom előtt néhány hónappal került sor.
Az évek folyamán nehezen, de hozzászoktam, hogy telefonomat lehallgatják, leveleimet felbontják, és hogy a két nagyobbik fiamat nem katonai, hanem munkaszolgálatra vitték, az apuka politikai megbízhatatlansága miatt. A házkutatásokat viszont már nehezebben viseltem. Más az, amikor körülötted, és más az, amikor otthonodban szaglásznak.
A fentemlített harmadik házkutatás históriája azért lett mégis emlékezetesebb a többinél, mert nem a mi félelmeink, nem is a szekusok arroganciája, hanem az öt év körüli kisfiam tette azzá.
Előre kell bocsátanom, hogy gyermekem imádta a vendégeket. Valósággal lázba jött, mikor csengetett valaki és rögtön felragyogott az arca az új vendég láttán.
Így történt ez akkor is, amikor a szekus csengője megszólalt az előszobánkban. Mi megdöbbenten, a fiunk pedig kitörő örömmel fogadta a váratlan „vendégeket”. A vendégek, számszerint ketten, kissé zavartan vették tudomásul gyermekünk előzékeny fogadtatását. Miután elhadarták a szokásos szövegüket, mint például: ők csak a kötelességüket teljesítik – magasztos feladatuk a nemzet biztonságán való szüntelen őrködés, pártunk és kormányunk és lánglelkű vezetője zavartalan munkálkodásának biztosítása, stb.
Bennem meghűlt a vér, mert néhány nappal azelőtt kaptam Amerikából levelet egy volt iskolatársamtól, aki egy ott megjelent magyar nyelvű újságot küldött el nekem. Ebben, az egyik cikkben jó magyar fűszerezéssel a kárpátok géniuszáról, az ő külföldi nevetséges viselt dolgairól volt szó. Sajnos, a levelet, ahelyett, hogy rögtön elégettem volna, könnyelműen íróasztalom egyetlen fiókjába süllyesztettem. Igaz, a fiókot eltakarta egy népi varrottas terítő, de akkora ostobaságot mégsem feltételeztem a „szekus elvtársakról”, hogy pont az íróasztalom kerüli majd el szíves figyelmüket.
Családtagjaim rémült, halálsápadt arcát látva és a „végzetes” levél tudatában nem nagy jövőt jósoltam magamnak. A két előző „háztűznézőt” megúsztam, de most máris féllábbal a börtönben érezhettem magam.
Az egyik szekus megfigyelő státuszban állt vészt jósló arccal az ajtóban és csak figyelt. A másik szintén komor arccal hozzákezdett hazafias feladata teljesítéséhez. Az egyetlen felhőtlen, csupa mosoly teremtés a szobában az én kicsi fiam volt. A lehető legnagyobb előzékenységgel segített kihúzogatni a fiókokat, miközben biztatta a vendégét: „Ezt a fiókot is nézd meg, bácsi!”
El voltam veszve. Ha a könyveim turkálása közben és a számtalan fiók kiürítése mellett a sors különös kegye folytán mégsem venné észre a terítő alatt lapuló fiókot, a fiamnak biztosan eszébe jut, hiszen teljes erőbedobással és előzékenységgel sietett segítségére a keresésben, nehogy elfáradjon őelvtársiassága.
Ahogy az órák teltek, otthonunk mindinkább egy „tájkép csata után”-ra emlékeztetett. A szekus az eredménytelen kutatás hatására egyre türelmetlenebbül, ám felületesebben folytatta áldásos munkáját. Ráadásul láthatóan zavarta gyermekünk tiszta és ártatlan törekvése, hogy segítségére legyen. Valószínűnek tartom, hogy fényes karrierjében még sohasem fordult elő, hogy ilyen lelkesen fogadják és ráadásul még segítsenek is neki.
Én magamban imádkoztam, nem az Istenhez, hanem a fiamhoz: „Drága kicsi fiam, csak azt az egyetlen fiókot felejtsd el! Csak azt ne mutasd, csak azt ne húzd ki neki, ahogy a többit tetted!”
Ami csak a mesében szokott, nálunk is megtörtént a csoda. Lakásunkban mindent megnéztek, azt az egyetlen fiókot kivéve és az én drága aranyos észjárású fiamnak sem jutott eszébe megmutatni azt. Lélegzetvisszafojtva konstatáltam, hogy Kelet- Európa legtökéletsebben kiképzett, leghírhedtebb szekuritátéjának is lehetnek szakmai melléfogásai.
Távozóban a „kutató elvtárs” valami formális, de érthetetlen elnézésfélét motyogott. A kisfiam mosolyogva és fölöttébb udvariasan az ajtóig kísérte a „kedves” vendéget és mi a szobából megkövülve hallhattuk, gyermekünk csengő hangját:
– Szervusz bácsi! Gyere el máskor is hozzánk! (Romániai Magyar Szó, 1999. február 20.)

Szerkeszti: Bölöni Domokos