Gardéniát kapott születésnapjára. A növényt eladdig távolról tisztelte: talán, mert viaszlevelei vannak, akár a citromnak, kissé ridegek. Vadmalac legalábbis úgy ítélte meg.
De ha már kapta, gondozta. Öntözte más szóval és… várta, hogy virágozzék. Egy örökkévalóságba telt, míg az első bimbó megjelent. De kifejlődött, kinyílt, vajszínű volt.
El kellett utaznia kiszállásra, s az öntözéséről nem gondoskodott. Úgyhogy mire visszakerült, a gardénia virága elszomorodott. Elsorvadt, megfeketedett.
Vadmalacnak rossz volt a lelkiismerete, érezte, lelke is feketedik.
„Ha látnám, ilyen lenne, mint a gardénia.” Mármint a lelke, a sajátja, ami ‘bent’ van.
„Vagy ez lenne? Ez itt előttem? A virág? Látom a lelkem, fogom?”
Vadmalac elbizonytalanodott.

*

Mire gondolt az író?

Gergely Tamás: A lelkére

Most, hogy gardéniás félpercesem előkerült, eszembe jut annak története. Mármint a félpercesnek.
Valóban kaptam egy gardéniát születésnapomra. Szép virág, én különösen szeretem, van a szirma fehérségében valami, ami vonz. No de elutaztunk rögtön azután, s mire visszaérkeztünk, a gardéniám elszáradt, Mert nagyon érzékeny a vízre. Se túl sok, se túl kevés…
Vagyis a gondosságot igényli. Olyan fekete lett szegényke, hogy duplán sajnáltam meg. S amíg ott keseregtem felette, eszembe ötlött, hogy talán ilyen az ember lelke, könnyen meg lehet sebezni. Más szóval gondoskodásra van szüksége.

Forrás: Lenolaj.hu