Vidulj, gyászos elmebeteg!

Biztosan nem ejtőernyővel dobták le, affélét utoljára negyvenötben láttak jeles városkánk lakosai, mikor az amerikai ballon röpcékkel szórta tele a Csere és a Gyertyános erdőit. Ez a tüneményes férfiú nem sokat kasfitolt berkeinkben, hanem, mintha csak az ősködből, hirtelen itt termett, és mindjárt kiderült, hogy hipp-hopp!, egy egész utca, jelesen a Rókaköz boldog birtokosa. Úgy piócázott a keblünkön, mintha ott született volna.
No, mindjárást helyi vezérkara keletkezett, és csakhamar meg is nyerte a választást: ő lett városkánk új polgármestere. Jeles városunkban azóta megváltozott az élet. Egy poéta nagyon találóan jellemezte az 1989 előtti helyzetet: vigyázzállásban, írta; ami utána jött, az meg fejállás, ezért adta azt a címet egyik könyvének, hogy Vigyázzállásból fejállásba – na, de ami városgazdánk honfoglalása után történt, az egyszerre vigyázzállás és fejállás: vízszintes pozícióban. Ilyen sokoldalúan fejlett demokratát álmodni se mertünk: mindjárt hivatalba lépésekor levétette a városkapu hatalmas feliratát, amelyen az állt, hogy vége a kommunizmusnak; és egy másikat tétetett a helyébe, mégpedig a piacgazdaság axiómáját: A természetben semmi el nem vész, csupán csak gazdát cserél. Aláírás: Lopónoszov.
Csakhamar táblákkal tüzdelte tele a városkát a derék polgármester, akit találóan csak Táblás Primárként emlegetett a helység népe.
Hűséges embereit csakhamar telekhez, házhoz juttatta, s ezek aztán a multikultúra jegyében derűs toleranciával összevissza rakosgatták a különböző feliratokat, a lakosok nem kis döbbenetére. A táblák időálló rézből vagy inoxból készültek, géppel vésett betűiket az alapszíntől elütő rikító festékkel emelték ki, ezért okozott azonnali megrökönyödést, amikor a polgármesteri hivatalon ez virított románul, magyarul, németül, romául és angolul: FELTÁMADUNK!, a köztemető kapujára pedig ez a pompás figyelmesztetés került, ugyanannyi nyelven: AZ AJTÓ GOMBNYOMÁSRA NYÍLIK!
Az iskolákon meglepetve fedeztük fel az egykori ifjúsági világtalálkozó himnuszának sorait, városkánk multikulti nyelvein. „Egy a jelszónk: a béke. Harcba boldog jövőért megyünk. Egy nagy cél érdekébe’ Tör előre ifjú seregünk!”
A városi szeméttelep bejáratánál ez fogadta a betérőt: NU VĂ APLECAŢI ÎN AFARĂ!, KIHAJOLNI VESZÉLYES!, NICHT HINAUSLEHNEN!, és valamivel beljebb: E PERICOLOSO SPORGERSI!, a füstölgő kupacok körül pedig: NYE VÜSZOVÜVÁTSZJÁ IZ OKNÁ!
Azon is megütköztek városkánk adófizető polgárai, ami a városi mozi bejáratánál fogadta a belépőt: JEGYEK A SOFŐRNÉL; a rendőrség fölött pedig ez a banner lengedezett: TOLVAJOK! ŐRIZZÜK MEG ÉRTÉKEINKET!…
Nem úszták meg a templomok sem, a hívek megbotránkozására toronymagasan világolt a figyelmeztetés: NINCSEN RÓZSA TÖVIS NÉLKÜL!…Hogy aztán az egyetlen közbudira miért került ki ez: VÁROSI BUSZ. A KOCSI CSAK CSUKOTT AJTÓKKAL KÖZLEKEDIK!, az mindmáig rejtély.
Háromféle tábla jellemezte a Táblás Primár regnálását, úgymint: tájékoztató, figyelmeztető és aranymondó táblák. Utóbbiból ilyesmiket láthattunk, a legváltozatosabb helyszíneken: „Ahol a szirti sas előfordul, ott nincsenek rühös zergék” – a törvényszék homlokzatán. „Hívő ember menedéke az imádság és a testi önfegyelmezés” – a Randevú nevű szállóda recepciója fölött. „A lelkiismeret sohasem ment föl a bűn alól, hanem vádol vagy megbocsát” – ez pedig az ellenzéki párt irodájának ajtajára került egy titokzatos éjszakán. A Táblás Primár nem bánt kesztyűs kézzel az ellenfeleivel, főleg azokkal, akik a városi tanácsban, korrupciót emlegetve sokallották a táblainvázió költségeit. Hűséges emberei tréfás névjegykártyákat terjesztettek városszerte, amelyeken a ’célszemély’ neve alatt pimasz metaforák vibráltak szemtelenül. Ilyesmik, mint: sudribunkó, übermínusz, genohulladék, hundsláger (sintér), kultúrdémon, flekkenzabcsó, kiflicsülki, tándámándá, csőcselékmosdató, spionspicli, kisgöbbelsz – hogy csak a szalonképesebbeket soroljam.
Fölöttébb fura, hogy néha min csúszik el a bika, akarom mondani, min bukik el egy ilyen táblás vezér. Elkapták az ócskavastelep vezérigazgatóját, amint a városkánkból elcsórt csatornafedőket éppen átveszi az önjelölt tolvajoktól. A nyomozás során kiderült, hogy a lebukott vastelepi direktor sógorsági kapcsolatban áll a Táblással, de ettől még nem kellett volna becsapnia; hogy tudniillik ugyanazokat a csatornafedőket adja el újra és újra a kedves sógornak, amelyeket nem sokkal előbb éppen a városból csórtak el a megélhetési citoyenek laza csoportjai. Nemsokára minden egyébre is fény derült: a táblakészítő vállalkozásra, melyet a városvezető a felesége nevére jegyeztetett be, a réz- és inox-beszerzési ügyletekre (melyek során ebek harmincadjára jutott vasúti műhelyek, felszámolt csirkefarmok fölszerelését vásárolták fel fillérekért), a család negyven tagú „fordítói csapatára”, akik a feliratokat a multikulti jegyében oly sikerrel ültették át jó pénzekért, hogy például ez a román szöveg: „Ulti Hami pune preţ pe hrana dumneavoastră!” így jött le: „A kártya szerint Ön tesz az árainkra!” – ami igaz is; és vége-hossza nem volt a hasonló zseniségeknek.
A Táblás Primár nem várta meg a letartóztatást; eltűnt jeles városkánkból, mint a szamár a ködben.
Nemrég egy tőlünk százötvennél is több kilométerre fekvő megyében jártam, szolgálati ügyben. Hát ott, az egyik intézetben kivel találkozom, el nem hiszik. A Táblás Primár fehér köpenyben föstöget: falra, vászonra, esőcsatornára, mindenre. Boldogan parolázunk. Megkérdi:
– Téged mikor engednek ki?
– Engem mindjárt, mert itt né, csak szervizelek. S hát magát?
– Amint ismét megnyerem a választást, ezúttal Teleormányban – újságolta sugárzón. És fütyörészve mázolt tovább. Ecsetje nyomán ezt a mozgósító szöveget véltem kiolvasni: „Vidulj, gyászos elmebeteg! Megújul a világ!”

Bölöni Domokos