– Világod behálóz. Idegen vagy, de nem érezlek annak – mondták a lány ujjai. A színes ablak sárgán mosolygott érintésére. A fiú mozdulatlan arccal nézte a sarokból, úgy, ahogy az elmúlt időhöz hűséges fotók.
– Akkor még az a másik számított – gondolta a lány, és újra végigsimított a szürkésfehér gombokon. Elszántan és mégis bizonytalanul, mintha virtuális folyosókon tapogatózna a villanykapcsoló után.
– Itt vagy még?
A csend úgy futott végig sípcsontján, mint az alattomosan menekülő harisnyaszem. A sárga arc színtelenül nézett farkasszemet vele. Tudta, hogy nem megy el csak úgy, köszönés nélkül, bizonyára technikai okokból szakadt meg az összeköttetés, mégis összeszorult a torka, mintha nem létező kötelek fojtogatnák.
– Pedig nem is szeretem. Nincs hogy. Vagy kicsit mégis? – mormogott magában, aztán határozott mozdulattal kilépett a rendszerből.
– Holnap folytatjuk. Ha ő is akarja – gondolta lefekvés után és megpróbálta maga mellé rajzolni a távoli testet. Úgy hallotta, a vizualizálás segít. (Nagy Székely Ildikó, Népújság, 2009. május 16.)

Szerkeszti: B. D.