Tu­dom, nem szükséges hangsúly­oz­ni, különösen a széke­lység körében, hogy a hitvány szót min­de­ne­kelőtt erkölcsi vo­nat­kozású je­lentésben használjuk a közbeszédben, a jel­lem­te­len em­ber­re értjük, habár a köz– és iro­dal­mi nyelv­ben – az értel­mező szótár sze­rint – ez a je­lentés csupán a har­ma­dik hely­re kerül. Tamási Áron szállóigévé vált ki­je­lentésében – miért is le­het­ne ez másként a széke­lység köréből in­dult író esetében? – ugyan­csak jel­lem­te­len, min­den­re kap­ható személyre célzott, mi­kor leírta: „aki em­ber­nek hitvány, az ma­gyar­nak al­kal­mat­lan.”

Tamásit idézve s rá emlékez­ve halálának ötve­ne­dik évfor­dulóján, életének egyet­len epizódját idézném fel ezúttal, éspe­dig az 1956-os forr­ra­dal­mat követő íróper­ben tanúsított ma­ga­tartását, amely elévülhe­tet­len bi­zonyítéka em­be­ri nagyságának, jel­le­mességének, s ebből követ­kezően mint iga­zi ma­gyar­ra te­kint­hetünk fel rá.
Ama vissz­han­gos íróper – mely­nek elsőrendű vádlott­ja Déry Ti­bor volt – egyik vádlott­ja, Tar­dos Ti­bor örökítet­te meg A ten­gervíz sós című vissza­emlékezésében (1987) a je­le­ne­tet, amely­re 1957. október 30-án, a per máso­dik napján került sor. Íme:
„Tamási Áron, akit nyilván azért hívtak be, hogy val­lomástétel­re kény­szerítsék Déry el­len, fura módon ha­tol be a te­rem­be – írja Tar­dos. – Az országos hírű székely góbé va­do­natúj elegáns sport­ruhában feszít. Megáll a te­rem aj­tajában. Összeráncol­ja ma­gas hom­lokát – az na­gyon ma­gas, azon na­gyon sok ránc tud összegyűlni.
Ak­kor előrelép.
De nem a várható irány­ban. Nem a törvényszék felé.
A mi irányunk­ba.
Hátat fordít a törvényszéki ka­tedrának, össze­te­szi a sarkát és mélyen meg­ha­jol előttünk.
Olyan mélyen és olyan hosszan, mint egy történel­mi film sze­replője a máglyára menő vértanúk előtt.
Az elnök le­vegőért kap­kod.
–Kérem, a bíróság itt ül! Ezen az ol­da­lon!
Tamási nem vála­szol neki. Nyu­god­tan vissza­for­dul a ka­ted­re felé. Ha jól emlékszem, cérna­kesztyűt von ki a zsebéből, s azt ak­kurátu­san felhúzza.
– Hall­ga­tom a kérdést – mond­ja je­ge­sen és raccsol­va. (…)
A tanúki­hall­gatás közbenső moz­za­na­ta­i­ra már nem emlékszem…
Ami­kor Tamási eltávo­zik, meg­ismétli a tüntető szimpátia­mu­tatványt.
El­megy az ajtóig, ott sar­kon for­dul, mélyen meg­ha­jol­va búcsút vesz azoktól, akik – nyilván így véli – he­lyet­te és még sok más bűnte­len, becsüle­tes em­ber he­lyett a vádlot­tak padjára kerültek.”
Úgy vélem, bármi­kor al­kal­mas az idő, hogy jel­lem­szilárd em­be­rek, igaz ma­gya­rok példáját idézzük. Most különösen, mint­hogy Tamási-évfor­duló van a mai na­pon!

Forrás: www.hirmondo.ro / eirodalom.ro