Jakobovits Miklós: Érettségi találkozó

Általános az a hit, hogy egy kép belső örömből, egy belső vágyból születik, s a mű egy vitális életérzés kikívánkozása a lélek mélyéről. A mi esetünkben ez teljesen másképp történt, úgy éreztük, hogy a dermedt borzadálynak, a megjegecesedett álnokságnak, különleges függönyeit eresztik elénk, perverz élénkséggel és üde kétszínűséggel. Valósággal úgy éreztük, hogy az emberi értékek megváltoztak, a jellemtelenség érdem lett, a névtelen levelek írása az érzékenység finom megnyilvánulásai. Kialakult egy olyan világ, amelyben minden a visszájára fordult, amelyben őrültnek bélyegzik meg a tisztességes és becsületes embert. Minden összekeveredett. Már nem embereket láttunk, csak szerepeket játszó műanyagbábukat, melyeket a hatalom roppant marionett-színházában háromszínű spárgákkal mozgatnak, mely bábuk boldogan és repeső igyekezettel sietnek saját lealjasulásuk felé, behódolva a roppant bábjátékosnak. A Comedia dell’arte vulgárisán groteszk levegője alakult ki életünk színpadán, egy Fellini filmet inspiráló hangulat, mely ha nem lett volna egyben vérfagyasztóan kegyetlen, dermesztőén embertelen, még valami érdekes színt is jelenthetett volna.

Részemről egyáltalán semmit nem értettem. Láttam, senki nem az, ami. Mindenki szerepet játszik, párttagsági könyveket kap, otthon mást beszél mint a munkahelyen, a félelem nehéz levegője megüli az agyakat s a lelkeket. S ebben a nehéz levegőben mégis vannak akik könnyed rugalmassággal ropják az új élet adta lehetőségeket, azonnal azonosulnak, besegítenek az aljasságnak és nyomorúságos hízelgésüket a hatalomhoz, felemelkedésnek látják. Ezek az emberek kilépnek nemzetiségük, családjuk, vérségük és örökölt lelkiségük múltjából, olyanokká válnak, mintha most vezényszóra újjá születtek volna, magukba ötvözve az új elvárásokat. Ez az álnok hős, ez a mindenre felhasználható műanyag ember kialakítása lett talán társadalmunk legnagyobb bűne, hisz pozícióba került, úrhatnám pöffeszkedésével hatalmaskodott, és sajnos a gyengébb ingadozó jellemeknek még példaképül is szolgált.

Megzavarodott kereséseimben először a bolondok házában kezdtem rajzolgatni. Próbáltam tisztázni magamnak a normális és abnormális fogalmát, a biológiailag is beteg embereken. Kereséseimben azt találtam, hogy mindenki vérmérsékletének megfelelően változott meg, illetve fokozódott fel, vált agresszívvá, vagy deprimáltán melankolikussá. De semmi nyomát nem láttam itt az életben játszott, az egészséges emberek lelkében kialakult szándékos kettősségnek és alattomos gyalázatosságnak, melyet sokan ragyogó képpel vállaltak, letagadva apát-anyát, vérüknek alkatát, a beborult felhős eget ragyogó égboltnak hirdetve.

S megindult az álművészek roppant hada, az államfőt mint az emberiség kvintesszenciáját mutatták be képeiken, angyalka szárnyakkal, szivárvány szalaggal átkötve, a rózsaszín jövőbe repülve, vagy megáldva a búzamezőket, vagy mint egy oltárképen a jó erejének szuggesztív hatásaként bearanyozva az országot, az egész világot. Festőink egy időtlen metafizikus térbe helyezték csodált alakját, mely térnek jegeces hidegsége, elutasító távolisága libabőröző, a dermedt borzadály érzetét keltette fel bennünk.

Ebben az eszeveszett groteszk egyvelegben, ami az életben és a képekben volt, ebben az ál-nagyszerűségben, mindenki talajvesztetté, zavarttá vált. Megszeppent igyekezettel készülő kompozícióimban szerettem volna megfogni valamit, egyrészt elnyomóink törpe ünnepélyességének hangulatából, másrészt szerettem volna bemutatni az őket hatalomra segítő tömeget, a hízelgők és bólintók karéját és csoportját, akik nélkül ez a borzalommal megtöltött groteszk uralom nem születhetett volna meg. Szerettem volna a szerepjátszás ördögien megfagyott ünnepélyességét bemutatni a térben és a lelkekben.

De egy időn túl úgy éreztem, hogy ezt a belső kényszert /már nem tudom csupán a színen és a formán keresztül kifejezni, úgy éreztem, az aljasságnak forgataga van, gyorsan villanó képei egymás után következnek, amit nem tudok egy képen sűríteni, továbbá az volt az érzésem, hogy a színek bármilyen hangolásra bizonyos emberi melegséget adnak, az emberinek nem nevezhető egyvelegnek. Ezért írni kezdtem. A magam előtt látott képeket, érzeteket és a hangulatokat médium-szerűén próbáltam leírni, olyanformán, mintha valaki diktálná, nem a stílusra, csupán a festői bizarrságra és szenzorialitásra figyelve. Így kerekedett ki a „Néró papínmasséból” című írásorri, mely címében is képzőművészeti utalást hordoz, s melyben megpróbáltam besűríteni azokat az érzeteket, azokat a torkunkat fojtogató remegéseket, amelyben éltünk.

Most alig néhány hét távlatából a sátáni tébolyultság végórájától, be kell látnom, hogy úgy képeim, mint írásaim, csak jámbor megfigyelések, és szelíd ábrázolások voltak, amellett az ördögien kiagyalt, emberi gondolkozást túlhaladó gonoszsághoz képest, amit az utóbbi hetekben átéltünk és saját szemeinkkel látunk.

(1990)

1. Keszthelyi György:
   2010. október 16. 06:19

   Szenzációs és fájdalmasan aktuális!

2. Németh Ferenc:
   2016. március 2. 13:35

   Olyan megható, csattanó igazság!!!! A kommunizmus:”újemberű újvilágot hírdetett”, hát ez most az, de még milyen új. Ki tudná eldönteni, hogy melyik a rosszabb?!?!