A szerelem szépsége
(Monológ kávé mellett)

Olvastad A szépség szerelmesét? Mátyás királyról szól, volt neki két K betűs szerelme és két B betűs szerelme. Négy nő egy király életében, mi az. Kapisztrán Kata, Podjebrád Kati, az olasz Beatrix-Beatrice, s végül Boroszlói Borbála. Ja, hát mi az? És csak egy szült olyat, aki életben maradt, akkoriban fölöttébb kockázatos volt a terhesség meg a szülés olyan magas úri körökben; a Korvin Jancsit, annak is elizélődött a lába, aztán egy sánta királyt, aki ráadásul bitang is, nem könnyű promoválni. Mégis milyen szép a történet, mikor a nagyapámat befogták a járomba, hogy a községi irodára húzza a reakciós burzsoá- földesúri rendszer rohadt dokumentumaival (a magyar és egyetemes irodalom bőrkötéses remekeivel) megrakott áldozati szekeret, én ott vacogtam meztélláb a szekér körül, segítettem volna is Papónak, meg nem is… Haragudtam rá, mert előző este rajtacsípett, hogy szopok a Virág tőgyéből, pedig annak a teje egyrészt a háromnapos kisborjúnak, másrészt a csarnokos tejesembernek volt fenntartva, és hát bizony rám vágott a korbáccsal. Lovunk nem volt, a korbácsot az istállóajtó belső részén tartotta készenlétben felakasztva, úgy fájt, hogy szinte láttam a pisimet, amint kipriccol a kis gatyámból. A rendkívüli körmenet élén a falu akkori urai, megtévesztett szegények („kommunisták”) és a legjobb gazda állt, őt magnak válogatták oda, afféle vezérürünek, másra nemigen hallgattak az emberek, de őrá igen. Aztán a jegyző oldalvást, pisztolyát lobogtatva, hátrább meg a két milicista, vállukon mordály, ZB-puska.
Volt egy helybéli annapauker is, Apróza (Rendes nevén Apró Rozália), akiről most derült csak ki, hogy illegális pártkatona, fegyver s zászló híján azonban egy gyomlálót emelt magasba, nem tudni, honnan szedte elő, aratás előtt már nem szokás gyomlálni a ragadályt, a töviset, a nép is csak később jött rá, hogy ennek a máglyázásnak is elriasztó célja volt, hiszen egy hét múlva már kinn, a szérűn rekvirálták a gabonát, ekkor keletkezhetett az a vicc, hogy kifelé menet a megrakott szerelvények kerekei ezt kattogját: U-ré-szé- szé!, U-ré-szé-szé!, visszafele jövet pedig ezt: Kota-kota-kota-kota! Urészészé a Szovjetunió román neve volt, a kotakota pedig a kvótát jelentette közönségesen.
Apróza rokonunk volt, mégis halált kiáltott Papóra. Idült lelkesedése a pálinka felől érkezett, ezért a nép nem honorálta, holott Aprózának az lett volna a feladata, hogy feltüzelje a poport. Tán ha a popor is pálinkát kap, vagy könyvet legalább.
A konvoj haladt előre kegyetlenül.
Az új rend pribékjei úgy meneteltek a falusiak halálra riadt sorfala között, mint akik végleg diadalmaskodtak valamin, aminek egyelőre csak – könyv a neve. Akkor, amint tétován a menetet kísértem, azt mérlegelve, hogy Papóm megérdemli-e a kínt azért a korbácssuhintásért, váratlanul meztéllábam elé hullott a válasz. A porba. – Hagyjátok – mondta valaki fojtottan, amint lehajoltam érte –, az övéké.
Gyenge füzet volt, elrongyolva, hiányzott a fedele. Ingem alá bújtattam, nem is az foglalkoztatott, hogy megmentsem Papót a duvadt puskásoktól meg a pisztolyos jegyzőtől, hanem hogy lámpavilághoz jutva elolvassam, ami benne áll.
Holott nem tudtam olvasni.
A könyveket elégették, a gutenbergi örökséget, a transzilván magyar kultúrát atomjaira szedték, minden részecskéjére egy vagy több lesipuskást állítottak. Ion Popescu Gopo filmjében láttam hasonló feltámadást, az erőparányok bombahatalma mozgási energiába ment át, mindenki kedvére közlekedett a világban.
Kebelemben A szépség szerelmesével valamiféle mozgási energiát magam is elraktároztam a szívem tájékára.
A könyvet a budi cserepei alatt rejtegettem, Papó sajnos meglelte, cigarettát facsart a 34. oldalából. Mióta elszenvedte azt az igavonó kálváriát, nem bírt betűre nézni. Elmentettem a művet az eperfára, onnan a diófa odvába, az odúból pedig mókuriék elől felvittem a padlásra. Tavaszig ott senyvedett, sarkait (az enyves részeket) házi egereink csemegézték… Mire lehoztam, mert közben megtanultam olvasni, alig maradt valami a füzetecskéből. Én mégis megfejtettem, és minden ép sorát csaknem kívülről tudtam, sokáig.
Szebb olvasmányom nem volt. Isten különös rendelése folytán nekem is négy asszony caplatott az életemben. Volt egy Katinkám, még a bentlakásban, barna és nyúlánk, égő tekintetű, parázs leányka, úgy váltak el az útjaink, mint alkalmi hegymászóké a havas ködében. Volt egy Erzsikém, akit Bözsinek hívtak, nélkülem tervezte jövőnket; mikor kiderült, hogy csak férjnek kellenék, szeretőnek kevésbé, cserbenhagytam. Volt egy Klárám, szőke és hatalmas, mint egy skandináv csúcs, betöltötte a várost, amelyben szuszogni mertünk, aztán repatriált valahová, bennünket, lebágyadt szeretőit meg valahogy kikezeltek. És volt egy Birikém, ha csak ránéztem, már guggolt, kistyúk a hőskakasnak, imádta a csipkés blúzokat, és élvezés közben az Énekek énekéből suttogott forró részleteket.
Elütötte egy gazdag vőlegény előlem.
Mátyás király, Mátyás király, kettő a K, kettő a B, mégis a legszebb szerelme nem Katinka, nem Borbála.
Vörösmarty: Szép Ilonka.
Olvastad A szépség szerelmesét? Kosztolányi Dezső írta. Járom az antikváriumokat, a régi, az a gyerekkori füzet: ki tudja, hová lett. (Azt hiszem, egy Céna nevű lánynak adtam, viszonzásul egy izgalomért, a pirosbélű körtefa alatt.)
Szomjazom a régi négyes történetet.
Feleségemmel erdőben szerettük egymást. („A vadász ül hosszú, méla lesben.” Ismered?) Vadméhek szakították meg az idillt. Fancsalira dagadt képpel fogadtunk örök hűséget.
A szerelem szépségét ünneplem naponta, őszülő haját nézve.
Ilonának hívják.

Bölöni Domokos