Mint az évszakok az idő múlásában, időről időre eljövünk.
Hozzuk, amink megmaradt, s hozzuk, amivel fogytunk, vagy gyarapodtunk.
Összegyűlünk, mint a szeptemberi fák alatt a levelek, szelek fúvásában, esők sodrásában.
Eljövünk, akik eljöhetünk. Keresni szeretnénk a múlt darabkáit, arcunkat a tükörben, gondolatainkat egymás agytekervényeiben.
Keresünk, hogy felépíthessük a magunk mivoltát.
A tükör csorba, az üveg repedéseiben kivehetetlen mélységek bújnak el, szemünk nem hatol be oda, eléje áll az idő.
Széttört szilánkok is hevernek elfelejtett helyszíneken, megtörik rajtuk a fény. Azonosíthatatlan arcrepeszek.
A sejtek is fáradnak, időről időre letisztítják magukat. Delete.
Végleg vagy a szemétkosárba.
Emlékeket köt le a szív dobogása, a vér áramlása, az idegpályák lüktetése.
Az érintkezések bennünk keringenek. Sohasem vagyunk egyedül, és mindig egyedül vagyunk.
Kinyitjuk az ajtót, amikor hazaérkezünk, hogy bemehessünk, és becsukjuk az ajtót, ha otthon vagyunk. Teát főzünk, kávét, és várakozunk, hogy megérkezzenek a többiek. Ki amint tud, és ahonnan tud. Mindig a legkedvesebb embereket várjuk, mindig a szeretet jegyében várakozunk.
Haza a család érkezik. Ide is, az osztálytalálkozóra.
De van-e névsorunk? Kik hiányoznak igazoltan vagy igazolatlanul, ideiglenes lustaságból, kényelemből, elfoglaltságból, szociális helyzetre, érzelmi fásultságra, a semmiközömnincshozzá közömbösségre visszavezethető okokra hivatkozva, vagy objektív, rajtunk kívüli akaratból, mert így döntött az emberi mércével nem mérhető legnagyobb és legfelsőbb transzcendens hatalom.
A döntés nyilvánvaló.
Örüljünk egymásnak, akik ma itt vagyunk.