(1987)

Mindig vágytam a kalandok után, végül – mert az elérhetőbbnek bizonyult – nagy előszeretettel írtam olyan emberek hányódásiról, akiknek volt bátorságuk kitörni hétköznapi körükből és vállalni a bizonytalan kalandokat.
Istenem, hogy irigyeltem őket! Pedig tudom, hogy ha annyira akartam volna, magam is nyélbe üthettem volna egyszer egy föld körüli utazást, de mindig elvetettem az ilyen, abszurdnak tűnő ambícióimat.
Maradtak a helyettem is utazó jó ismerősök. Ők sose hagytak cserben. Mindig akkor és oda mentek, amikor nekem is a legnagyobb mehetnékem volt.
Az az ember, akiről több alkalommal is írtam és akinek 1989 előtt, bár újságíró volt, sikerült bekóricálnia a fél világot, 1997 óta nincsen az élők sorában. Nem túl hosszú, ám hányattatásokban gazdag életében megvalósította azt, amit közülünk nagyon kevesen: kamaszkori vágyait követve behajózta a világ egy tetemes részét.

Egyetemista korunkban ismerkedtünk össze Aradits Lacival: sovány volt világéletében, mint egy agár, kerek, mély tüzű szeme úgy fúródott a másokéba, hogy az ember legszívesebben bevallott volna neki mindent öt perc alatt. Az volt az érzésem, képes a vesékbe látni. Gyakran találkoztunk a kolozsvári egyetemi irodalmi körben (Gaál Gábor), onnan aztán elváltak útjaink, én laphoz kerültem, ő valahová a Bánságba, s csak amikor a hetvenes évek elején megalakult a bukaresti televízió magyar adása, tűnt fel ismét emberi közelségben. Mind a ketten Bukarestben éltünk és dolgoztunk. Ráhajtott az operatőri-riporteri szakmára. Nem sokára a magyar szerkesztőség egyik legstrapabíróbb operatőre lett, aki szerette önállóan kivitelezni elképzeléseit és annak képvilágát.

A nyolcvanas évek elején széleskörű visszhangja volt annak a vállalkozásnak, melynek maga is egyik kezdeményező részese lett: zömmel marosvásárhelyi egyetemisták tutajjal próbáltak leereszkedni a Maroson, majd tovább, a Dunán, ő pedig filmezte őket egy-egy érkezésüknél, pihenőjüknél. A riportélményből szoros kapcsolat lett, a következő kalandra már közösen, maguk ácsolta tutajjal vágtak neki a Fekete-tengernek, a körbeutazás szándékával. Ő lett az expedíció riportere, filmese. Pár nappal indulásuk után hatalmas ciklon közepén találták magukat, a tutajhoz kötözve nem sodródtak a vizbe, megmaradtak a fedélzeten. A kormányozhatatlanná vált járművet a hullámok és az áramlás Ogyessza felé sodorták, ott találtak rájuk s halászták ki őket a szovjet határőrök, étlen-szomjan, fizikailag lepusztulva. Pénzük semmi, személyi adataik pedig automatikusan gyanút keltettek abban az időben. A csávából Robert Rozsgyesztvenkij költő, a Szovjet Írószövetség egyik akkori vezetője húzta ki őket, Domokos Géza, a bukaresti Kriterion igazgatója, a romániai írószövetség igazgatósági tagja személyes kérésére; Robert és Géza hajdanában, még moszkvai diákkorukban barátkoztak össze, mindketten a Gorkij íróiskola hallgatói voltak.
Csontra fogyva, de lelkesen érkeztek haza az expedíció tagjai. A kalandról film (készítette Aradits), illetve könyv is készült (a román turisztikai folyóirat kiküldött riportere írta), bennük az események, a majdnem tragédiáért való felelősség kiosztásának ellentmondásos bemutatásával.
Némi szünet után következett egy eseményekben és tanulságokban gazdag riportút egy román halászhajó fedélzetén, amelynek tanulságos történetét szintén sikerült tollba mondatnom Lacival.
A tutaj Lacinak további hírnevet hozott: nem véletlen, hogy egy hajdani katonatisztből lett író, aki szabad idejében jachtot vezetett s aki fejébe vette, hogy olyan motoros bárkát építtet kapcsolatai és jóismerősei révén, amellyel – többedmagával persze – megkerüli a földet, bravúrjáról tudomást szerezve, meghívta expedíciójába, amit Decebal dák vezérről keresztelt el, s amelynek úgymond Laci lett volna a tévés krónikása.
A tutajos kalandról szóló vallomása akkor már magnószalagon volt, éppen csak meg kellett szerkesztenem s hamarosan meg is jelent, még mielőtt a kis csapat világ körüli hajóútra rajtolt volna. Aradits Laci nagy reményeket fűzött a küszöbön álló utazáshoz s nagylelkűen nekem ígérte a kaland megírásának elsőségét. Le is utaztam emiatt a Duna melletti Olteniţába, ahol a hajóépítő műhelyekben, hazafias munkával készült, készülődött a Decebal. A járművön dolgozó munkások műszak után, puszta lelkesedésből bütykölték a bárkát, amelynek több hónapi hányattatást kellett kiállnia.
Az induláskor nagylelkűen egy üveg áfonyaszörpöt nyomtam a Laci kezébe – a feleségem készítette, igen tömény, kocsonyásan sűrű volt, energia- és vitaminpótlóként szántuk az expedíciónak. Barátunk boldogan vette át az üveget, de öröméből hamarosan üröm lett: a Dunára bocsátott jármű, amelyet ünnepélyesen, beszédekkel, szapora zászlólengetéssel, fúvószenekari kisérettel és hagyományosan pezsgősüveg töréssel köszöntöttek, kormányozhatatlannak bizonyult az első pár száz méter megtétele után. A bárkát kénytelenek voltak visszavontatni a szárazdokkba, a hibát kijavítani, s az expedició csak pár nap múlva indulhatott tovább, lefelé a Dunán, a Fekete-tenger felé.
A tengerre szállásnál személyesen nem voltam jelen, de figyelemmel kísértem a Decebal útját, amíg kijutott a Dardanellákból és a görög szigetvilág tekervényes útvonalain hajózott. Sajnos, egy különösen erős nyári vihar itt is közbeszólt, a zátonyhoz csapódott hajó annyira megsérült, hogy egy kereskedelmi járatunk kénytelen-kelletlen haza kellett vontassa.
A kalandos történetet, bár nem lett belőle világkörüli út, újabb elbeszélésben rögzítettük. Aradits Laci elmondta: amikor nehéz pillanatai elején az általunk adományozott üveghez nyúlt volna, meg volt róla győződve, hogy áfonyapálinkát tart a kezében. Életében olyan keserű csalódásban nem volt része, mint amikor belekóstolt…
Visszaemlékezésében Laci a Decebal tulajdonosát okolta a sikertelenségért. Sajtóvita lett belőle: a tulajdonos azt hányta a szemére, hogy az úton széthúzásra szította a legénységet. Meg hogy az italkészletét dézsmálta, azért rúgták volt össze a port…
(Ma már ki tudja, mi az igazság – amely rendszerint mindig középütt szokott elhelyezkedni…)
Szegény Laciról tulajdonképpen akkor vettem észre, hogy menthetetlenül szeszfüggő, amikor kalandjairól meséltettem. Néhány órai magnóra mondott beszámoló után, miközben sűrűn koccintgattunk, egyik percről a másikra képes volt összecsuklani. Akkor már hamar kiütötte az ital… Egy más alkalommal a megbeszélt találkát szabályosan elfelejtette: miközben ajtaján hosszasan csengettem, ő mámoros álmát aludta, mint aki nem tud semmiről semmit.
A kilencvenes években, egy kora hajnalban, Nagyváradon vonat gázolta halálra, közel az egyik külvárosi kisállomáshoz. Nem csodálkoznék, ha akkor is nyomás alatt lett volna…
Kiteljesedni nem tudó, tehetséges erdélyi filmes veszett el vele, aki után egy felejthetetlen rövidfilm is maradt, s talán még megvan valahol – máig örvendek, hogy egy félig-meddig rám tukmált házivetítésen egyszer végignézhettem: Laci a Duna deltában utaztában, a hajó tatján állt s a haladástól és a hajócsavartól a vízen keletkezett fodrokra, hullámokra fókuszálva, filmjén a végtelen változatosság csodálatosan sejtelmes formajátékát teremtette meg.
Sehol egy szó, egy alak, csak a víz mozgása, alakváltozása, fényjátéka – s az utat kísérő természetes vízi hangok…

(Részlet a Bálvány-torzók kora című készülő könyvből)

1. Pusztai Péter:
   2016. május 31. 20:30

   Csupán szép és igaz