“Gyönge egy népség”, vélekedtek róluk a faluban, és valóban, a férfi 64 esztendősen vált meg e világtól, feleségének pedig azóta se sikerült levakolni a házat, amit az asszony apja emelt, harminc évvel ezelőtt. Ámde mindketten szivornyáztak, méghozzá kezdetben sokat, később rengeteget, végül pedig olyan sokat, hogy napokig, majd hetekig, sőt egy hónapon át nem tértek magukhoz.

Úgy tűnt, hogy Romi valami halvány reményt jelent e gyönge népség portáján, hiszen egy hegyen túli, tehetős lányt vett feleségül, aki ráadásul megyei tanfelügyelő volt.

Ez a hölgy, aki sokakat segített, beleértve engem is, hogy emberré váljanak, felkarolta Romi sorsát is, és elég hosszú időt élt vele ahhoz, hogy két gyermeket is szüljön neki és véglegesen beletörődjön a sorsába. Romi ugyanis szintén gyönge ember volt, bár nekem némileg rokonszenvesnek tűnyt a gyöngesége. Ugyanvalóst tartott az asszonyától, de ez nem gátolta meg, sőt, talán még jobban arra ösztönözte, hogy igyon és ismét csak igyon, követve szülei otthoni szokását. Kedveltem ezt az embert, mert fogalma se volt róla, hogy mit akar és hogy akar-e egyáltalán valamit az életben.

Romi jóval fiatalabban halt meg, mint vidéki övéi, ha jól tudom, nem volt több ötvennél és gyönge emberként végezte. Nem vettem részt a temetésén és talán ma sem mennék el; magam is gyönge ember voltam s vagyok ma is, bár ezt nem sokan tudják, és reszkettem a félelemtől, hogy ennyire gyönge vagyok, bár nem éppen annyira, mint Romi.

Közben mind jobban közelítek ahhoz az életkorhoz, amely elvitte Romit. Ebben a korban nem csupán a gyöngék, de az erősek is beadhatják a kulcsot. Rominak nem tudom megbocsátani azt a sok rosszat, amit akarva vagy akaratlanul okozott nekem ifjúsága egy pillanatában, amikor valamiképpen előidézte azt, hogy egy időre kivetkőzzek emberi mivoltomból, de az is meglehet, hogy Romi képtelen lett volna más lenni: lehazudta a csillagot is az égből, hogy minden rendbe jön, s elhitte, hogy holnaptól ez valóban így is lesz. Mindkettőnkre nézve. Csakhogy én továbbra is élek, az akkori rossz pedig továbbra is árt nekem. Vagy talán tévedek. Talán tévedek.

Fordította: Cseke Gábor