Nem szeretem az életrajzi regényeket, ám a „Kitömött barbár” lenyűgözött. Péterfy Gergely könyvét, az utóbbi évek egyik legnagyobb irodalmi élményét nemrég tettem le kezemből. Habzsoltam, pontosabban habzsoltam volna, ha nem kellett volna valami ellenállhatatlan belső kényszerből rendszeresen visszatérnem a már elolvasott mondataihoz, bekezdéseihez, néha egész oldalakhoz, mert képtelen voltam betelni a néha ugyan kissé pongyola, ám színes, magával ragadó, súlyosan filozofikus mondataival, mély rétegeket bolygató értelmezéseivel, nyelvezete, stílusa zamatával. Két teljesen különböző okból különössé váló, korukban és helyükön idegenként létező, titokban egymásra találó személyiségről, egyén és társadalom harcáról, hétköznapi és rendkívüli bonyolult összefüggéseiről és végesvégig Magyarországról és rólunk szól a sodró lendületű regény. A szerző úgy mesél, elmélkedik és idézi a történelmet és azt a beteljesíthetetlen vágyat, hogy életünkben a művészet, az irodalom és a szellem állandóan jelen legyen, hogy vele együtt kimondatlanul, de állandóan jelenvalóként érzékeljük a mostant, miközben ellenállhatatlanul az írása részesévé tesz, szembesít, álmodozásra, magunkba nézésre késztet, elszomorít, büszkeséggel tölt el, és szárnyakat ad az olvasójának… És ez épp elég.

Forrás: Szókratész védőbeszéde. AB ART kiadó, 2016