Charles Gati: Volt esély ’56-ban

A washingtoni Johns Hopkins Egyetem professzorának Vesztett illúziók – Moszkva, Washington és az 1956-os forradalom című munkája szeptemberben egyszerre öt nyelven, a magyar mellett angolul, lengyelül, oroszul és szlovákul jelenik meg. Az amerikai eredetit a Woodrow Wilson Center és a Stanford University Press, a magyar fordítást, amely Makovecz Benjámin munkája, az Osiris adja ki. Gati legfontosabb következtetése: nem volt szükségszerű a szovjet beavatkozás, lett volna esély a békés megállapodásra – ha minden szereplő bölcsebb.

– A forradalom után néhány héttel fiatal újságíróként hagyta el Magyarországot, s az akkori eseményekről csak most, ötven évvel később írt könyvet. Mi került ennyi időbe?
– Az Indianai Egyetemen szovjetológusnak tanultam, s 1972-ig még csak nem is tanítottam Közép-Kelet-Európáról. Másrészt érzelmileg túl közel állt hozzám a téma, s ezért egészen 1986-ig nem mertem hozzányúlni. Akkor egy fejezetet írtam Nagy Imre és Moszkva kapcsolatáról. Az archívumok megnyílásával már sokkal több anyag állt rendelkezésre, a könyv ötlete 1991-ben fordult meg először a fejemben.

– Fél évszázaddal az események és tizenhat évvel a kelet-európai változások után mi újat lehet még mondani 1956-ról?
– Még mindig sok újat lehet mondani a tényeket illetően és az események elemzése terén is. Könyvemben például elsőként idézhetem a CIA operatív anyagait, tehát nemcsak az elemzéseket, hanem az akciókról vagy éppen azok hiányáról szóló értékelő jelentéseket. Rögtön hozzáteszem, hogy még mindig vannak hozzáférhetetlen archívumok, a legfontosabb a KGB anyagának megismerése lenne. 1992-ben megpróbáltam ezt is megszerezni, de amikor erőteljesebben kérdeztem rá, a KGB levéltárának egyik munkatársa egyszerűen elővette a szolgálati pisztolyát, és én jobbnak találtam távozni. Ez a történet akkor meg is jelent a New York Timesban.

– A forradalmat, Nagy Imrét, a szovjetek és az amerikaiak szerepét illető ítéletek azonban már jó ideje „kőbe vésetteknek” tűnnek. A friss adatok alapján lehetséges-e új következtetésekre jutni?
– Meggyőződésem, hogy az ítéletünkön sok tekintetben változtatni kell, és ez a könyvem lényege. Elfogadom és megerősítem a „Dávid és Góliát” történet igazságát, azt, hogy egy bátor nép évtizedes elnyomás után ki akarta harcolni a függetlenségét, és ezt a Kreml brutálisan leverte. Ez ma is a történet lényege. Négy kérdéskörben igyekszem finomítani az általánosan elfogadott nézetet. Az egyik az, hogy a körülbelül tizenötezer bátor felkelő olyan célokat tűzött maga elé, amelyeket a szovjet birodalom nem tudott elfogadni. A másik tényező, hogy a forradalmi kormány vezetői érett politikus létükre képtelennek bizonyultak realista célok kitűzésére rávenni az ifjú és heves forradalmárokat. A harmadik pont a szovjet döntéshozatali folyamat árnyaltabb megközelítése. Különösen azt hangsúlyozom, hogy október 30-án, mint ezt levéltári forrásokból magyar, amerikai és orosz történészek már megírták, a szovjet pártelnökség egyhangúlag a beavatkozás ellen szavazott. A döntés másnapi megváltoztatásához lényegesen hozzájárult többek között a Köztársaság téri atrocitás. A negyedik tényező az Egyesült Államok és a Szabad Európa Rádió szerepe, amelyről részletesen és sokkal kritikusabban írok, mint előttem mások.

– Az amerikaiak sem siettek nyilvánosságra hozni a dokumentumokat.
– Valóban, tavaly az információhoz való szabad hozzáférésről szóló törvény alapján kikértem a vonatkozó dossziékat. Betekinthettem a CIA 1958-ban készült, a korabeli operatív anyagokra támaszkodó, szigorúan titkos értékelésébe. Megdöbbenéssel olvastam, hogy a Kelet-Európa „felszabadításáról” szóló ígéreteket nem kísérte semmiféle gyakorlati lépés. Azok, akik mindig és mindenhol feltételezik a CIA aknamunkáját, meg lesznek lepve, ha megtudják, hogy az 1956-os forradalom idején a szervezetnek egyetlen alkalmazottja volt Magyarországon – a követség magyarul tudó munkatársa, aki viszont más beosztása miatt nem is igen tudta elhagyni az épületet.

– Nem szentségtörés-e Nagy Imrét utólag a sorsdöntő pillanatokban habozó, amúgy pedig kommunista meggyőződéséhez a legutolsó leheletéig hű emberként ábrázolni?
– Egyáltalán nem az. A politikusok nem szentek, Nagy Imre sem volt az. Egy bátor államférfinak illik szobrot emelni, és Nagy Imre ezt meg is érdemli. Ugyanakkor életének több periódusában olyan tetteket is elkövetett, amelyekről szintén beszélni kell. Nem újdonság a magyar olvasónak, hogy az 1930-as években az NKVD informátora volt. Az sem, hogy a második világháború után rövid ideig belügyminiszterként, majd a párt adminisztratív osztályának vezetőjeként tevékenykedett. Az is tény, hogy nem szólalt fel a Politikai Bizottság ülésein, amikor elvtársait és kollégáit letartóztatták. Nem kétséges, hogy 1953-as miniszterelnöki kinevezése, amelyet a szovjet pártvezetés döntött el, annak is köszönhető, hogy Moszkvában megbíztak benne. Végül botcsinálta forradalmár lett. Október 23. és 28. között, már a forradalom miniszterelnökeként egyáltalán nem értette a helyzetet, s csak a forradalom utolsó napjaiban és különösen a forradalom bukása után magasztosult igazi hőssé. A kihallgatói és bírái előtti viselkedése páratlan hősiességről tanúskodik, ám a teljes képhez az is hozzátartozik, amit korábban tett. A teljes igazság megírása nem szentségtörés, hanem a történelem felnőttekhez méltó értelmezése.

– Nem tart attól, hogy a még életben lévő ’56-osok megsértődnek? A könyvben helyteleníti, hogy nem voltak realisták, túl radikális követeléseket fogalmaztak meg.
– Biztos vagyok abban, hogy könyvem mondanivalóját innen is, onnan is fogják hibáztatni. Erre csak azt tudom mondani, hogy bizonyos következtetések nekem is nagyon fájnak. A kötet címe Vesztett illúziók – ezen az én saját elveszített illúziómat is értem.

– Hosszan ostorozza az amerikaiak, és különösen a Szabad Európa Rádió akkori magatartását. Mit tehettek volna másként, és annak mi lett volna a jelentősége?
– Hadd kezdjem azzal, hogy már 1952 végén, 1953 elején lemondott a CIA a szovjet táborral foglalkozó operatív osztályának helyettes vezetője, mert már akkor rájött arra, hogy a háború idején elsajátított beavatkozási módszerek és akciók a hidegháború korszakában nem voltak lehetségesek. 1956 legelején a Münchenben megjelenő Látóhatárban Kovács Imre, majd Borbándi Gyula bölcsen tapintott rá arra, hogy a „felszabadítás” politikája csak üres szólamokból áll. A New York Times hasábjain a vezető külpolitikai szemleíró, C. L. Sulzberger megírta, hogy Kelet-Európában a titoizmus, azaz a „nemzeti” kommunizmus a felszabadulás, a Szovjetuniótól való elszakadás első lépcsője. Volt tehát egy alternatíva, de Amerika nem ezt választotta, mert mint mindig, ezúttal is a teljes győzelemre törekedett.

– Ezt a mentalitást tükrözték 1956-ban a SZER adásai?
– A Szabad Európa Magyar Osztálya – nem úgy, mint a Lengyel Osztály – a lehető legradikálisabb célok kitűzését szorgalmazta. Legnagyobb és megbocsáthatatlan bűne, hogy 1953-55-ben nem támogatta Nagy Imrét. Nem támogatta az október 28. után a forradalmat magáévá tevő Nagy Imrét sem, sőt egészen november 2-ig uszított ellene. Sajnos a magyar nép számára a Szabad Európa jelentette Amerika álláspontját.

– A szovjet szándékok többszöri változásáról írva azt érzékelteti, mintha lett volna esély valamiféle, ha nem is teljes győzelemre.
– A magyar forradalom több olyan esemény után következett be, amikor a Szovjetuniónak érdeke lett volna átértékelni a „táborral” való kapcsolatát. Az egyik ilyen esemény a Titóval való 1955-ös kibékülés volt, a másik az osztrák békeszerződés és a szovjet csapatok kivonása, majd a genfi szovjet-amerikai csúcstalálkozó és 1956 februárjában a XX. kongresszus. Mint már említettem, október 30-án egységesen elvetették a beavatkozást. A pártelnökség egyik tagja, Anasztasz Mikojan végig ellenezte a katonai beavatkozást. Ha a magyar forradalom megállt volna egy Gomulka-féle megoldásnál, akkor valószínű, hogy nincs szovjet katonai beavatkozás. Igaz, az új kormány erős szovjet nyomás alatt maradt volna – mint Lengyelországban -, hogy mérsékelje a reformokat.

– De vajon igazi győzelem lett volna egy Gomulka-féle lengyel modell lehetőségének kivívása?
– Semmiképpen sem olyan, mint amilyenre 1956 őszén számítottunk. De úgy is fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon a valami nem lett volna-e több a semminél. Más szóval a történelemnek 1956-ban nemcsak Petőfi Sándor idealizmusára, hanem Deák Ferenc bölcsességére is szüksége lett volna.

Forrás: Népszabadság • Horváth Gábor • 2006. május 20.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ