Sokat megélt kontinensünk társadalmak nevezték már szkizofrénnek, depressziósnak, legutóbb meg posztmodernnek, amit – hadd tegyem hozzá – én leginkább bizonytalannak fordítanék le. Sikerült megkérdőjelezni, sőt elvetni minden értéket, erkölcsöt, a hitet és haladást anélkül, hogy bármit állított volna helyébe. Bizonytalanná lett, sőt már-már elítélendő, ha van, a jövő, a cél, az énkép, az önismeret, az önbizalom. Korunk lassan egyenlőségjelet tesz bárki és bármi közé, és elítéli az ellenkezőt, az ellenállót. Gyanússá vált a hit, ha valaki kitart, és ha kiáll valamiért. Kuriózummá vált a bizonyosság, leszólja a kételkedő a meggyőződést, szétrúgja a rendszert, mert legfontosabb az egyén. Talán ezt az individualizmust lehet(ne), kell a legjobban kihasználni: mert ha mindenki élhet saját normái szerint, ezek szólhatnak a jóról, a szépről, a szeretetről, megbecsülésről, tiszteletről és műveltségről – hisz titokban a posztmodernek is erre vágynak. Építkezhetünk magunkban, magunknak, lehet szembemenni a média hülyeségeivel, szabad, sőt kell kitartani, hűségesnek lenni, hinni szebb jövőben és saját erőnkben: szabad élni emberül.

Forrás: Szókratész védőbeszéde. AB ART kiadó, 2016