Cselényi Béla: A gyermekek szomorú vasárnapja
Nem erős oldalam az idézés, de a konkrét citálás, ahogy a rádió megnevezése is már személyeskedés lenne. Hallgatom a hosszúra nyúlt esti meséket. Dalbetétek is tarkítják és hígítják a választékot. De miről is beszélek? Mi szomorított el? Semmi különös. Mondom, nem erős oldalam az idézgetés, és hát nem is történt semmi. Szlávosan szomorú dallamot és hozzá teljesen semleges, mondhatni: ismeretterjesztő szöveget hallottam, körülbelül ezt: „Erdő, erdő, / kerek erdő, / hány csemetéd van? / Tizenkettő”. Evokáció, szentimentális iteráció, költői kérdés, némileg tautologikus válasz. Filozófia? Esetleg. De a dallam elhangzása után gyászos hangulatba kerültem; bevettem egy kedélyszínesítőt, majd egy szorongásoldót. Lehet, hogy az én szeizmográfomban van a hiba, de nem látom be, minek kell gyermekműsorba olyan érzelgős, tanulság nélküli, rezignált szövegű dallamot lekeverni, amely — úri cigányként — csak megpendíti lelkünk érzékenyebb húrjait, de még csak fel sem szabadítja könnycsatornánkat; egyszerűen csak megkérdőjelezi életünk értelmét –, (anélkül persze, hogy az egzisztenciális kételyt bátran nekünk szegezné). Csak játszadozik velünk ez a melódia, akár a cirmos cica az inci-finci egérkével. Eszembe jutottak a régi(,) torokfájós, rossz hangulatú elmerengéseim a gyermekkor végén, a pubertás eufóriája előtt, s elgondoltam, hogy a Karamazov testvéreknek — némi áthangszereléssel — milyen jó háttérzenéje lehetne ez a dal.
Budapest, 2016. VI. 3.
Pusztai Péter rajza