Nekem már akkor bűzlött valami, amikor az egyházak elismerték Darwin tanait. Aztán hitetlenkedve fogadtam, hogy nemzetközi konferenciákon nem szabad tudományos címeket használni, nehogy megkülönböztethető legyen a vécés néni az akadémikustól. Amikor kiderült, hogy nem használhatom többé a fogyatékos, süket, cigány, vak, idióta kifejezést, már nem csodálkoztam: inkább csak igyekeztem többé nem beszélni ezekről, mert nem tudtam, hogyan is szabad mondanom – ami, valljuk be, eléggé kényelmetlen volt, hisz mindezekkel hivatalból kell foglalkoznom. Mostanában, mikor a baloldali és liberális körök, melyek köztudottan ateistaként vonultak be a történelembe, elkezdtek a keresztény etikára hivatkozni: elképedtem. Végül, mikor kioktattak, hogy mind emberek vagyunk, ne használjak holmi magyar, európai meg hasonló kifejezést, mi több, egy jeles(kedő) újságíró és egy hírhedt embermentő azt is felrótta nekem, hogy többet írok, mint olvasok: nekifogtam kutakodni. Ezennel jelentem, már tudom, hogy létezik a mainstream és a PC, mely szerint ideje tudomásul vennem, hogy a világ egy boldog multikulti shop, amelyben csak néhány szép szlogent illik gondolkodás nélkül mondani, de legjobb nem beszélni. Sajnos – vagy szerencsére? – én nem tudok hallgatni.

Forrás: Szókratész védőbeszéde. AB ART kiadó, 2016