Az ösztön ellenőrizhetetlen, ősi ítélőképessége reakcióiban pontosan jelzi a lélek változásait, melyeket csak sokkal később tudatosít, magyaráz, pontosít az értelem.
Nem tudom, más hogy van vele, de életemben a rendkívül nagy veszteség – Édesapám távozása örökre – szinte azonnal valami elemi türelmetlenséget váltott ki belőlem mindazzal szemben, ami jelentéktelen volt az életemben, illetve szinte letépte rólam azt a részben tudatosan fenntartott alkalmazkodást, amelyet az elvárásaimtól eltérő jelenségek keltette undor, elutasítás, félresöprés megakadályozására alakítottam ki magamban. És amelynek hamis voltáról már szinte meg is felejtkeztem. Most itt állok, lecsupaszítva a sokáig hordott és megszokott lelki smink nélkül, a régi énemmel és nem bánom, hogy sokáig, évtizedekig elaltattam magamban a pengeéles kritikust, mint a segítőképesség legfőbb ellenségét. De a minőség, a tartás, a megvalósítás őrzőjét is.
Türelmetlenségem leginkább időm korlátozottságára figyelmeztet, a lét, a képességek behatároltságára, a megfordíthatatlanságra, az elszalasztott lehetőségekre, a helyzetek megmásíthatatlanságára, a végességre. Talán ezt jelezte mindig. Talán jobb lett volna figyelni rá. Vagy még mindig ráér?

Forrás: Szókratész védőbeszéde. AB ART kiadó, 2016