Szerelemben sohasem voltam boldog, sem boldogtalan. Két szép, értékes fiam aranyozta, s aranyozza be életemet…
1956. október 22. Ifjú férjem, akivel majd a csillagok közt szeretnék újra találkozni, éjfél felé ragyogó arccal jött haza az egyetemrôl: “Holnap délben 12 órakor találkozzunk a Bem téren”.
A Bem téren éppen Veres Péter beszélt. Szavait elhordta a szél. A laktanyából kijöttek a kiskatonák. A nagy tömeg –
összekarolva, katonák és civilek – átzúdult a már életveszélyes, lezárt Kossuth-hídon. (Ha leszakad velünk a híd? Nem számít!) A Parlament előtt a Himnuszt énekeltük, a Kossuth-nótákat; vártuk, hogy Nagy Imre kijöjjön, s szóljon hozzánk.
Esteledett. Fáklyások jöttek. Kisteherautók jöttek: “Rádióhoz! Rádióhoz!” “– Te menj haza!” – javasolta a férjem, hisz a Rádió közelében laktunk.
Állok az ablakban, várom a férjemet. Árad a tömeg a József körút felől. Könnygáz… Az első lövések…A tömeg kettéválik, a falakhoz ugranak. Ezután nagy teherautók érkeznek fegyverrel megrakva. Az emberek odaugranak, mindenki kezébe jut fegyver…
– Menjen be az ablakból! – kiáltja valaki. Hátralépek. Fülem mellett fütyül el a golyó, s a falba fúródik.
Ez a két hét volt talán életem legboldogabb két hete. Szinte meseszerű. Felnőtt koromban először voltam büszke arra, hogy magyar vagyok. Hasonlatos volt ez az időszak a régi tápióbicskei, tornácos, zsoltáros alkonyatokhoz.
Említettem, hogy Horatius volt az érettségi tételem. Az érettségit megszakították a Budapestre hulló első bombák. De a vizsgát befejeztem: tizenhárom évi munkával lefordítottam Horatius összes műveit. Virág Benedek után másodikként a magyar költők közül. S talán utolsóként…
Hány könyvem jelent meg? S kaptam-e kitüntetéseket?
Jártam-e Napkeleten? Szibériában, a Kaukázusban, Lappföldön, Mongóliában, Kínában? Valóban sétáltam a Nagy Falon? Ha nem volna könyvespolcomon egy kő, amit onnan hoztam, talán el sem hiszem.
Már csak a múltban barangolok.
(Bede Anna: Jelek a jégen. Összegyűjtött versek, Debrecen, 2003, Ethnica kiadás)

Szerkeszti: B. D.