Dr. Kovács Ibolya: Úgy éreztem, kicserélték a várost – I.
/56 éves, nyugdíjas; 1956-ban 23 éves, bírósági gyakornok/

Október 25-én, csütörtökön reggel utaztam fel Pestre, ha ritkábban is, de jártak vonatok… Mentem a jogi kar épülete felé és úgy éreztem, hogy hétfő óta, amikor utoljára erre jártam, szinte kicserélték a várost. Szétlőtt kirakatok, kiégett tankok, halottak mindenütt. Sírok, frissen hantolt sírok a Nemzeti Múzeum kertjében és a Kálvin tér közepén a virágágyásban. És temetetlen holtak. A magyarokon őszirózsa és mindenütt a lyukas, Rákosi-címer nélküli magyar lobogó. És az orosz halottak. Szénné égve, virág nélkül.
Néztem az egyiket, és nem is tudom, mondjam-e, mi jutott eszembe… 1945-ben szovjet katonák a szemem láttára erőszakolták meg az anyámat. Tudtam, hogy annak, aki holtan fekszik ott, semmi köze az egészhez, de hát… Az ember ösztönösen a saját élményeiből rakja össze a maga történelmét. Nekem az a katona az anyámat meggyalázó erőszak jelképe volt…
Szinte irigyeltem a magyar hősi halottakat, őrült gondolatok jártak a huszonhárom éves fejemben. Hogy ők legalább meghaltak, a szabadságért, hogy soha többé ne legyenek olyan megaláztatások, olyan ostoba erőszak az életünkben, mint addig…
A jogi kar tele volt fegyveresekkel. Sorban jöttek az évfolyamtársaim, de a fiatalabbak is. Azok, akik soha nem végezhették el az egyetemet, vagy csak a legutóbbi években, ötvenéves fejjel. Akik közül aztán sokat fölakasztottak, vagy kiverték a szemüket, véletlenül, vallatás közben. Ők tudnának igazán mesélni, de nem akarnak, és talán nem is fognak soha. Túlságosan legázolta őket a történelem. Ha eszembe jut az a tiszta lobogás, lelkesedés, amit akkor, október 25-én láttam, sírni tudnék…
Valamiféle megkönnyebbülés látszott mindenkin, mintha túl lennénk egy nagyon nehéz megpróbáltatáson. És a remény, hogy soha többé nem jöhet vissza a régi világ. Szörnyű, hogy később mindezt annyira bemocskolták. Elképesztő igazságtalansága a történelemnek. Mert lehet, hogy naivak voltak ezek az egyetemisták, lehet, hogy csak álmodoztak, de hogy tiszta dolgokat, igazságosabb világot akartak, az bizonyos.
Nemzetiszínű karszalaggal járőröztek az utcán és megakadályoztak sok-sok atrocitást, erőszakot. Biztos vagyok benne, hogy néhány hét múltán minden normális kerékvágásba jutott volna. A döntő többség rendet, békét és igazságot akart. Micsoda borzasztó hazugság, hogy a lumpen csavargók, betörők gaztetteivel sározták be mindazt, ami azokban a napokban történt! Aki átélte azt az őszt, beleborzad, hogy ez mekkora megtévesztés, milyen iszonyatos kifordítása a valóságnak…
Amúgy a jogi egyetemen óriási volt a felfordulás. A „főhadiszállás” az első emeleten, a magyar jogtörténet tanszék szobáiban volt, Eckhardt professzor irodája mellett. Meg is kapta a magáét a következő évben a Népszabadságban, egykori tanítványa, Szabó László tollából. Pedig már 90 felé járt az öregúr.
A nagy lelkesedés mellett bizonytalanságot is éreztem. Némi fejetlenséget. Igazán pontosan senki sem tudta, hogy most mi következik. Szabadság, demokrácia, függetlenség, körülbelül ennyi fogalmazódott meg hirtelen. Bár ez végső soron egyáltalán nem csoda, hiszen annyira hirtelen roppantak szét a bilincsek. Mintha mindenki egy irányt mutató vezetőre várt volna, aki majd megmondja, hogy eztán mit kell csinálni. Az első napokban még Nagy Imrében sem igazán bíztak, képtelenség volt eligazodni az egymást sűrűn követő eseményekben.
…Figyelmeztettek az évfolyamtársaim, hogy a Kecskeméti utcán át ne menjek a Kálvin tér felé. A bal oldali saroképület tetejére ugyanis fölmenekült néhány ÁVH-s, géppisztolyokkal, golyószóróval. Lőttek minden egyetemista külsejű fiatalra, különösen, ha fegyvert láttak a kezében. Éppen arról folyt a tanácskozás, hogy harcba bocsátkozzanak-e velük, vagy esetleg tárgyalások útján is rá lehetne venni őket arra, hogy hagyják abba a tüzelést.
Még bent voltam az egyetemen, amikor megérkezett a Parlament előtti vérengzés híre. Szinte hinni se akartuk. Végre kezdtek megnyugodni a kedélyek, erre lemészárolnak néhány száz ártatlan embert, köztük rengeteg nőt. Jártak ott joghallgatók is, azt tudom elmondani, amit ők meséltek.
A békés felvonulók küldöttséget akartak a Parlamentbe meneszteni. Barátkoztak a szovjetekkel. Nyugalom, jókedv, mindenki azt remélte, hogy vége lesz a lövöldözésnek, megkezdődhet valamiféle kibontakozás. A sok asszony, de még a férfiak egy része is vallásos énekeket énekelt. Szűz Máriáról, „Hol vagy, István király?”, „Boldogasszony anyánk…”
Az a fiú, aki mindezt mesélte, ahhoz az oroszországi jelenethez hasonlította, amikor az elégedetlenkedő nép szentképekkel vonult a cár elébe. És a cár beléjük lövetett…
Állítólag egy háromtagú küldöttséget beengedtek az épületbe. Aztán percek múltán nagyon különös eset történt. Résnyire kinyílt a Parlament főbejárata, és kiszaladt a lépcső legfelső fokára egy karhatalmista. Kétszer-háromszor meglengetett egy nemzetiszínű lobogót, és nagyon gyorsan visszarohant az épületbe. Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, megszólaltak a fegyverek… Mindenki a rengeteg vért emlegette, hogy szinte vörösre változott a Kossuth Lajos tér…

*

Eszembe jut egy furcsa emlék. Hirtelen kinyitott a központi zálogház a Kinizsi utcában. Híre szaladt, hogy mindenki ingyen visszakaphatja a zálogtárgyát. Vagy fél óra alatt akkora sor kerekedett, hogy a Kálvin térnél volt a vége.
Innen-onnan fegyverropogás hallatszott, friss, éppen hogy csak behantolt sírok minden elképzelhető helyen, miközben a pestiek boldogan trécseltek a sorban, örülve annak, hogy ingyen visszakapják a beadott holmijukat…
A barátnőm akkor már napok óta az öccsét kereste, még valamikor szerdán, 24-e környékén tűnt el, még csak hallani sem hallott róla.
Állandóan ropogtak a géppisztolyok, rengeteg halott, friss sír mindenütt, tankkal szétlőtt házak, persze hogy az volt az ember első gondolata, talán ő is meghalt.
Néhány utcai síron volt felirat, másokon semmi…
Kimentünk a Kerepesi temetőbe is. Akár ha elérkezett volna a végítélet napja. Halottak mindenütt, lerakva, ledobva. Halottak a fák tövében, a fal mellett, sőt a sírok tetején. Kóvályogtak közöttük az élők. Befogták az orrukat és közel hajoltak. Keresték anyák a gyereküket, gyerekek a szüleiket. Sok halottat egyáltalán nem lehetett fölismerni, még az sem volt biztos, hogy férfiak-e vagy nők. Tanklövedékkel, gránáttal szétszaggatott húscafatok. Az emberek a ruhamaradványokat piszkálgatták, az alapján próbáltak eligazodni.
A barátnőm nem találta meg az öccsét; szerencsére néhány nap múltán előkerült. A barátnőm egyébként akkoriban egy frissen szervezett bölcsődében dolgozott. Ide gyűjtötték össze azokat a gyerekeket, akiknek elestek a szülei. Nem számított, hogy kik voltak. Egymás mellett játszott az ávós és a fegyveres felkelő árvája…
Remény és bizonytalanság, azt hiszem, ezek voltak akkoriban a legjellemzőbb érzések. Mindenki bízott abban, hogy csak jobb p het a régi világnál, ugyanakkor tartottunk tőle, hogy ez a szabadság csak egy röpke kis álom.
Szorongtam akkor is, amikor visszautaztam vidékre. Még abban sem lehettem biztos, hogy a vonat célba ér velem…

Forrás: Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23-november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989