Június 4-én múlt negyven éve, hogy egy ismert művész vonat elé lépett. Szándékosan-e vagy véletlenül… óvja ezt adatvédelmi megfontolás. Tegnap valami olyasmit álmodtam, hogy vagonok közé esem. Nagyon fájt a fejem; be kellett vennem valamit, hogy visszaaludhassak.

Húsz évvel ezelőtt abban — az azóta megszűnt — gyógyintézetben pihentem ki a normálisnál hevesebb lelki zaklatottságomat, ahol a színészt utoljára kezelték. Kopott kis épületek, nagy lombú fák, tisztás, ahol egy változó korú nőbeteg olykor melltartó nélkül sütkérezett.

A régi tragédia és a tegnapi nap felezőpontján, tehát pontosan húsz éve vetette ki magát zárkának érzett szobája emeleti ablakából egy elmeorvos fia. Miért pont elmeorvosé? Fedje ezt is az adatvédelem olykor jótékony acéllemeze. Talán senki sem próféta a saját hazájában. Talán egyéb okok miatt. Elég az hozzá, hogy már napok óta foglalkoztat egy furcsa gondolat: a híres ember halála és az orvos fia öngyilkossága között pontosan annyi idő telt el, mint a közelgő… a mai… az immár tegnapi nap és az utóbbi tragédia között. Felkészültem a megrázó médiahírekre, hogy 2016. június 4-én valaki, (feltételezhetően egy ismert ember vagy annak családtagja) rövidre zárja életét. (És bár minden nap végez valaki magával, egyelőre szerencsére elkerült a gyászszenzáció.)

Ez egy ilyen nap. Június negyedike. Kollektív kerékbe töretésünk, illetve a Tienanmen téri vérengzés évfordulója. Egy konzervatív és egy liberális gyászünnep. Mintha Isten vagy a társadalom kollektív fölöttes énje akarná, hogy a konkrét történelmi traumát és a mindenkori egyetemi ifjúság összemberi szabadságvágyát közös nevezőre hozza. És elmossa a fontossági különbséget a kollektív és az egyéni tragédiák között.

Budapest, 2016. VI. 5.