Székely Szabó Zoltán: TUTUKA avagy Az utolsó Szabó (50.)
(Napló) Az esti előadáson nagyon jól éreztem magam, úgy érzem, hogy végre nagyon jó voltam a III. felvonásban.
– Hogy ez a Tutuka milyen elfogulatlan!
Szerettem kevés szöveggel, vagy éppenséggel szöveg nélkül játszani.
A Nagypapa… egyik főpróbájára beestek a turnézó szatmárnémetiek. A szótlan felvonásom után a következő reggelizéssel kezdődött. Ahogy felment a függöny, tömött pofával pofátlanul megszólaltam:
– A vajat kérem!
A nézőtéren Szélyes Feri felnyerített.
A bemutató a Nemzetiségi Színházi Kollokvium második kiadásán kiadós sikert aratott: rendezői, díszlettervezői és színésznői díjat hozott. Azóta a zsűri helyét a Kaszás vette át: örök nyugdíjat szavazott a szerzőnek, a rendezőnek, a főszereplőnek és a díszlettervezőnek.
Épp a napokban temették a 64 esztendős Csiki Lacit, a Duna TV vele készült interjút sugárzott. A kérdező Seprődi Kiss Attila (élt 67 évet) volt.
A 60 éves gyereknek kél káromkodni kedve!
A kollokviumon persze remekül mulattunk. Még a szekusokon is, akik éberen múlatták az időt. A kiskatonákat viszont sajnáltuk. Főleg Szidi kolleganőm.
A művésznő szeleburdin bevágta magát a Skodába, mire az őrségbe merevített közlegény kilépett a takarásból:
– Jaj, kedves művésznő, most ne tessék ittasan vezetni, kérem, adja át a helyét, én hazaviszem.
Amikor megérkeztek és a fiú kiszállt, Szidi kétségbeesett:
– Jaj, kedves fiatalember, magának most miattam gyalogolnia kell. Mivel tudnám meghálálni az önfeláldozását? Tudja, mit? Üljön be, visszaviszem! És lőn!
Kevéssel később, amikor a veszprémiek 2-2-re egyenlítettek, Lisznyóba már a férje, Imici vezetett, mert akkor nem Szidi ivott. Annyian jöttek a vendégtársulatból is, hogy a bulierő (al)konyultával a padlón se volt elég fekvőhely. Akik kinnrekedtek a kertben, rekedtre versmondták magukat a nyári virradatban. Szidi és Vitai Andris egymástól távoli ágakon ágaskodva, országhatáron átélve küldte felváltva a Halottak Napja Bécsben üzenetét Fától fáig. Fesztivál volt a javából, nem Megugatunk, Románia, ahogyan a köldöknéző nagynemzeti szemguvasztást neveztük.
Az iskolai megéneklés Editre sózása mindig felpaprikázott, de hiába borsozott a hátam, le kellett nyelnem a hányinger menüt. Ezúttal Horia Lovinescu A kamasz c. egyfelvonásosával ételmérgeztem a kamaszokat.
Közben a lelkemen nem titkos féreg foga rágott, hanem statisztaszerepek. A statisztika szerint három darabban négy darab. Volt hát időm és okom hőbörögni. No meg már gyakorlatom is.
Néhányan a színházba nem bejártunk, hanem szinte ott éltünk; nem is tudtam pontosan, mennyi a fizetésem, csak azt, hogy kevés. Mások leginkább vodkáztak, én csupán fröccsögtem. Szidtam az igazgatót, mikor nem vele ittam, az irodalmi titkárt, mert ritkán láttam, Másikrendezőt, mert sűrűn láttam, a két csapatra szakadtságot, mert csak az egyiknek voltam tagja… Szidtam a műsorpolitikát – a műsortalant is –, a bunkó cenzúrát, a zavaros kritikát, a hústalan közellátást, a távlattalan közel-látást, tücsköt és bogarat, hideg telet, meleg nyarat… és a szilveszteri zenés-vidám műsort, melybe újfent belevidámultam. Fele tréfa, fele vicc volt a címe.
A műsoron levő három előadással naponta jártam a leheletemmel melegíteni a falusi öltözőket. Akár bele is fagyhattam volna a buszba, annyit kerestük az Elveszett levelet, hogy annak Fele sem tréfa; aki ezt kibírta, az Az ördög cimborája volt. (Kolozsváron egy évadban összejött: A bolond lány, Érettségi előtt, Bűnbeesés után.)
Kikeletkor aztán nekem is kikelt egy szerep. Éppen ideje volt, mert már egyre gyakrabban keltem ki magamból.
A szuzai menyegző Lysimachosát enyhén fataróra, hímringyósra vettem. Iskoláztam magam a puhább mozgás, lágyabb gesztikuláció, simulékonyabb hangvétel felé. Ha rossz is, de lagalább legyek más, mint addig. Ágaskodik a poén: ha más nem is, de legalább rossz lettem. Az igazság talán: ha rossz éppen nem is, de nagyon más sem voltam. Hiába fenekedtem, nem tudtam kellően kiélezni a figura arcélét.
„A hatalmi gépezet önző kulcsembereit – Kleitoszt, Demetrioszt, Lysimachost: Győry András, Orbán Károly és Szabó Zoltán játszotta, nagy elhitető erővel.” (Horváthy György: A sajátosság méltósága. Veszprémi Napló, 1981. – – )
„… és a kedélyesen enervált Lysimachos (Szabó Zoltán); külön-külön és együttvéve fejezik ki hatásosan az írói-rendezői elgondolás tartalmait.” (Nagy Pál: A szúzai menyegző, Új Élet, 1981/14)
„Győry András, Szabó Zoltán és Orbán Károly alakításával is elégedettek lehettünk.” (Bálint András: A szúzai mennyegző. Hargita, 1981.júl.1.)
„A harmadik satrapa, Szabó Zoltán presziőz Lysimachosa viszont már az előadás problematikus alakításai közé tartozik.” (Marosi Péter: Az a másik is ember. Utunk, 1981.jún.19.)
Csíkszeredában politikailag is problematikussá válhatott volna az alakításom. Szerencsére a szolgálatos szemfülek ismét nem voltak eléggé világostisztára mosva. Történt ugyanis, hogy teljesen váratlanul tüntető vastapsot robbantott ki ez a cinikus replikám: „Például a perzsákat nem fölfalni akarjuk, hanem nagylelkűen magunkba fogadni. Ez a mi támadásunk: a magunka fogadás.”
Az én támadásom az időnkénti mellőzöttségeim idején a rendszeres írás lett. A Székely Tamás álnevet próbáltam halhatatlanná tollforgatni, de jórészt hallhatatlan maradt. Az átkeresztelkedésről így magyarázkodtam a Brassói Lapokban:
Nemzetiségi irodalmunkban többszörösen foglalt a Szabó Zoltán név, én pedig senkit nem akartam kompromittálni, magamra vállalom minden bűnömet. (Egyébként igaza van apósomnak, nem lehet mindenki neve olyan egyéni csengésű, mint az Ilosvai Selymes Péteré.) Meg aztán jelezni kívántam a szakmám és a hobbim elhatárolását. És persze ezúttal is fontos szerepet játszott az önbizalom hiánya.
Az indulásról az Ifjúmunkásban fecsegek:
Négy évvel ezelőtt írtam egy nekrológot a feleségem nevében, később pedig olyan könnyfacsaró ékesszólással kértem meg egy lány kezét szerelmes barátom számára, hogy azóta már két gyerekük is született. S hogy ne fosszam meg az emberiséget a tömény tehetség termékenyítő hatásától, fejcsóválásaimat egy idő óta firkálmányokba ültetem.
’80-ban ragadtam írógépet. Ha én akkor előrelátok… A hős Párt úgy remegett a betűtől (is), mint kis kacsa kocsonyája. Elrendelte, hogy évente mindenkinek kacifántos mintákat kell írnia a gépével a rendőrségen, hadd lássák, időközben nem pottyant-e le a pont az i-ről. Sokan foghíjas, agyondrótozott szerkentyűket cipeltek be, melyeken a nevüket is alig tudták lepötyögni, nemhogy kínai falat rengető röpcédulát.
Ilyenformán a színháznak nyilván nem lehetett másológépe, a szereppéldányokat az irodalmi referens sokszorosította klimpírozva, mi meg beleindigókékültünk a szavak megfejtésébe.
Régi módi szerint Botka bemagolt szöveggel jött az olvasópróbára.
Botka: Omlik rólam az izzadtság.
Rendező: Ömlik, Lacikám, ömlik.
Botka: Omlik rólam…
Rendező: Mondom: ömlik.
Botka: Itt a példányom, ha nem hiszed, nézd meg!
Rendező: Öregem, az román géppel van írva. Tehát: ömlik.
Botka: Omlik! Ne modernkedj! Nem kell minden darabot átírni!
Pusztai Péter rajza