Egy jenki Marosvásárhelyen

Találgatjuk, ki lehet. Ő sem emlékszik már, mikor és miért hagyták itt Transzilvániát. Vannak apró emlékei, egy ápolt kéz a homlokán, zsákokban tárgyak, amelyeket aztán elkoboznak, aggódó arcok, megvert pofák, és aztán zokogó meg ziháló nénik, akikre marcona férfiak hágnak, ez így megy, míg a hajó ki nem köt. A Szabadság-szoborra nem, mert minek. Az amúgy is van.
Nem tudja vagy nem mondja, merre csavargott-tekergett. Akivel összehozza sorsa itt, semmire sem alkalmas, fogalma nincs, hol a szálloda, mennyi a taxi, van-e a városnak decens vendéglője. Ezt, hogy decens, végképp nem jól fogja fel, negatívnak véli, és tagadja, hogy Marosvásárhely ilyen. Nem az!
Hogy jön össze két ilyen lény, ez is csak úgy van. A jenki éppen kint járt falun, keresett valakit, azt gondolták a sültparasztok, német. Hitlerista, elásta a rablott kincset, oszt’ most érte jött. Meg is veregették, a halántéka kicsit véres. Mire kimagyarintotta volna magát, már meg lett lapogatva. Pedig nem német; ámerikai. Babrik beinvitálta, mossa meg az arcát; s hát magyarul beszél. Nincs akcentusa. Hát maga hogy kerül ide.
Aztán kiegyenesedik minden. Az ember kihúzza magát, szembe néz a homállyal. Zsenge gyermekkorában hagyta el Transzilvániát, nem emlékszik, szülei miért. Idehaza mindig volt valami rettenetes baj, legtöbbször nem volt mit enni. Hát talán emiatt.
Babrik intézkedik, jó ember, jöjjön az unokája, hordozza kicsit. A kisváros nagyon unja magát, aléltan piheg, minden légmozgás cikis, pipefos a hangulat, nem kell ide semmi.
Jön a Babrik-unoka, viszi-hozná a jenkit, de az nem szereti, ahogyan a kölyök vezet. Már a Kombinátnál kiszáll, küldi a fiatalúrt, öt dollárral. Köpik nagyot a srác, elhúz a francba.
Nincs mentség, alkalmazkodni kell. Szálloda, gyenge szobák, por, rossz kaja, szemét. Dinnyehéj a balkonon.
A jenki naponta felfedezi a szülőföldet, Marosvásárhely, talán Szováta, kocsija nincs, kipróbál(na) mindenféle járműveltséget. A buszok kopottak, le nem ülne, ráadásul németül „beszélnek”, ami a jenkit különösebbképpen nem zavarná, de mégis. New Yorkban angolul beszél a busz is. Nézi a marosvásárhelyi közszállítás legnagyszerűbb hibridjét, a busznak és a taxinak a kereszteződését, melynek neve mindközönségesen csak ez: maxitaxi. Itt negyvenöt fokos az életszínvonal, hangsúlyozottabb a szag, emberszag, utasszag, nőszag és férfiszag, nem túlságosan forszájtos; egy elbaszerolt nemzetgazdaság szaga. Van kilábalás a bűzből? Hát persze. De nem az ő dolga.
Amerre jár (s a szája is), mindenütt ellenszenvvel fogadják. Lám csak, elhúz innen, mikor gőze se lehet a szülőföldről, a hétfa nem tud létezéséről, s most előáll, hogy semmi sem tetszik neki Marosvásárhelyen. Hogy provinc (tudjuk), hogy nyomorúságos provinc (na és akkor mi van?), hogy égbekiáltó a szakadék Európa és Marosvásárhely gondolkodásmódja és élete között (ezért az előbbi vessen magára), hogy minden, ami a normális európai (és implicite az amerikai) életmódhoz hasonlítana, startból hibázdik ebben a városban… Nem tudtuk. Mi úgy tudjuk, hogy nálunk minden szép és jó. A maxitaxik azért vannak, hogy a csontritkulást és a gerincferdülést megakadályozzák. A taxikban azért van szag, mert illat nélkül nincsen virág, virág nélkül nincsen delícia, a rádió pedig azért manélézik, mivel a vendéget (az utast, sz.m.) szórakoztatni is kell, egyébként jöhet Mozart is és Dancs Annamari is, attól függ, mit szeret a sofőr. A vendég érje be annyival, hogy nem érzik mindig a sofőr lábszaga, kőttestészta hasa nem mindig türemkedik ki rövidgatyája (shortja) alatt, vagyis esztétikusan van elhízlalva, ami pedig a szájszagot és a modort illeti, az már habocska a tortúrácskán.
A jenki azt kifogásolja főleg, hogy a vásárhelyi taxisok idegesen, kapkodva, a kresznek fittyet hányva vezetnek. Az ő szóhasználatában: idegbajosak. (Ezt természetesen azonnal visszautasítjuk.) A vezetők úgy vezetnek, ahogyan az elő van írva. És innen kezdve már állásfoglalás, amit leírok. Bennünket nem hat meg az, hogy egy erdélyi származású ember 75 éves korában teljesen indokolatlanul hazatér szülővárosába, Marosvásárhelyre, és légből kapott elvárásait vádként szembesíti velünk, e város mostani lakóival. Mi sem vagyunk elégedettek Vásárhellyel, de azért nem ugatjuk meg a vackunkat. Mélységesen elítéljük a jenkinek azokat a megnyilvánulásait, amelyekkel arra próbálta késztetni taxisainkat, hogy az augusztusi kánikulában viseljenek decens öltözetet.
Ha lehetne, mi is mindég rövidnadrágban vezetnénk, szájvizet csak sátoros ünnepeken használnánk, az órát úgy állítanók be, hogy kilométerenként mondja be, mennyi a fizetség, satöbbi. Sajnáljuk, hogy a jenki nem találta meg őseit városunkban; hogy egyetlen síron bukkant rá csupán valamelyik ősének a nevére; hogy azon kívül senkije sincsen. Ezt mind fájlaljuk.
De azt nem fogadjuk szeretettel, hogy a maxitaxikat ökobudinak szánja a várban. Ez nagyon sok kérdést vetne fel a városi tanácsban is. Szerintünk akkor lehetne igazán hű szülővárosához, ha tenne egy csinos adományt, mondjuk, a taxik pontos menetrendjét kiíró számítógépes rendszer beszerelésére. Különben a taxik mélyen lemaradnak a buszok mögött…
Kedves Jenki bácsi! Lám, idegen városba jött, holott itt született. Minek jön ilyen helyre? Miért bírálgatja, ahelyett, hogy feldollározná? Ha díszpolgára szeretne lenni, becsülje meg magát, és változtassa meg véleményét Marosvásárhelyről!
(Mire idáig értem, kiderült, hogy nincs egyetlen polgári szervezet sem, amely kiállna mellettem. Így hát egymagam írom alá ezt a jelzést a helytelen szülőföldszeretetről és viselkedésről:
Név és cím a szerkesztős égben!)

Bölöni Domokos