Szántás

Imreh Albert fotója

Mostanában minden reggel korán kitöfög a határba. Oda, ahová a mérnök mondja. Ő tudja, merre van éppen a dolog.
Nem a gépész dolga ezt észben tartani. Neki a kormányt kell forgatni s a gépet elvezetni. Ahová szólítják.
Most éppen a Kopasz dűlőbe. Harmadnapja vezet ide az útja. Haza se kellene vinnie a masinát, ha lenne a közelben egy kalyiba. Ott meghúzhatná magát. Magára nem hagyhatja, rendre lába kelne.
Előbb a gépolajat szívják le, majd a motorhoz piszkálnak hozzá, eltűnik róla ez-az, aztán a kerekek következnek, de akkor már az egésznek annyi…
Kizötyög hát, mikor már látni lehet, s egész nap hányódik le-fel a tábla hosszán. Majd széltén, majd megint a hosszán. Nézi-nézi a kiforduló barázdát, a nyomában szökdécselő varjakat. Ha pöfög a motor, nincsen is baj, halad a dolog…
De nicsak, Berci bá fordul le éppen az útról, a füzes felé. Ott kezdődik a tábla. Már megint fényképezgetni akar! Azt mondja, az élmunkás-táblához lesz. A mérnök szólt neki, fotografálja le a masináját. Munka közben, vele együtt.
Ma a mérnök is kijön, dél felé, azt mondta, addigra legyen meg ez az oldal. Lesz itt nemulass!
Reggelente mindig úgy látni, soha, semmi nem fog elfogyni: mindig áll majd előtte egy darab föld, aminek neki kell hogy eressze a gépét.
Ha szántani, szántani. Ha kapálni, kapálni. Ha permetezni, hát permetezni. Ha kaszálni, kaszálni.
Nincs az a munka, amit ez a gép el ne végezzen. Persze, ha ő is rajta ül. Mert ő ennek a gépnek a főnöke. Ő mondja meg, mit csináljon.
Úgy, ahogy neki is megmondják.
A gép meg már csak burrog és megyen. Mese nincs: kell, hogy csinálja…