Azt szoktuk mondani, hogy egy hosszabb utazási ciklus idején az első napon, az első utas-beszállításnál le van ütve az egész utazás alaphangja. És én ezt nem akartam elfogadni szóról-szóra így, mikor hónap elején egy egy hetes útra indultunk el akkori csapatommal New Yorkból. A kabinfőnök, a kis köpcös, mindig mosolygó fekete gyerek, Dexter odasündörgött mellém már a váróban, és odasúgta: „Mellettem leszel a Prémiumon, és nincs vita”. Nem is terveztem ilyen irányokban senkivel sem vitázni, hisz, miután az ember mindenképp dolgozni jött, és jobb esetekben szereti is a munkáját, teljesen mindegy, melyik pozíciót kapja a leosztásnál, noha mindenkinek vannak kedvencei is, vagy hangulata, lelkiállapota szerint épp melyikre vágyik leginkább, elől dolgozni meg sokak szerint egy kicsit kiváltságos is (de nem az). Én például szeretem a turista osztályon a leghátsó konyhát, amit szakzsargonban csak „aft-galley”-ként vagy egyszerűen csak aft-ként emlegetünk. A most leggyakrabban előforduló óriásgépeinken az aft a legtágasabb hely a repülőn, nálunk, a Boeing 787- Dreamlineren pedig kifejezetten bőkezűen bántak a térrel, öröm ott dolgozni, és ott még az utasok jövés.menése sem zavaró annyira, mintha egy szűk helyet kellene megosztani megannyi emberrel. Az aftbe két embert szokás beosztani, hosszabb úton hármat, ezen felül a középső ajtókhoz beosztottak közül egyik kolléga is a hátsó csapatot erősíti felszállást követően a leszálláshoz való készülődésig. Jobbára ők a „futárok”, akik hozzák-viszik a szükséges dolgokat a felszolgáláshoz a három konyha között, az eredetileg hátulra beosztottak pedig segédkeznek a „konyhásnak”. Értelemszerűen az ember igyekszik olyanokkal összekerülni, akikre számíthat munka közben, ugyanakkor akik társaságában kellemesen tölthető el az utazásra megjelölt idő is. Mivel tudtam, hogy barátom és egyik kedvenc kollégám, Venito is a csapatban van azon az úton, már előre megegyeztünk, hogy a hátsó fronton leszünk mi ketten s akiket még mellénk osztanak. Ha valaki odafigyelt a korábbi mesékre is és vidám emlékei közt megmaradtak a Finnaires idők és a sörtrolli esete Helsinkiben, akkor az biztosan emlékszik Winstonra is, akihez megannyi közösen eltöltött helsinki-i utam kötődik és csavargások nemkülönben. Winston a Finnair után Alaszkába szegődött az Alaska Airlines-hoz, de mivel valamennyi barátnője és élettársa a keleti partokhoz kötötte, soha nem volt egyértelműen boldog, noha tudnivaló, hogy az Alaska az egyik legszínvonalasabb amerikai légitársaság mindenféle szempontból.
– Nem vagyok én Alaszkába való. Fekete vagyok, és a keleti parton élő nőket sokkal jobban szeretem – fakadt ki sokszor, ha beszéltünk telefonon.
És amikor mind gyakrabban kérdezte, milyen az én sorom a norvégokkal, éreztem, hogy kedve lenne feladni a tutit a mi épp inter-kontinentális szárnyait bontogató új vonalunkért. Mondtam, szóljon csak, mert őt szívesen beajánlom. Nem csak valami levegőbe kiáltott szó volt ez, mert valami okból kifolyólag engem szeretnek itt, és ha valakit beajánlottam eddig, az mindenképp lehetőséget kapott a megmutatkozásra, és ha jól teljesített, fel is vették őket. A Finnaieres időkből – megint csak azok memóriájára apellálok, akik olvasták a korábbi meséket, és ismerősen tekintenek e nevekre – Francesca keresett meg elsőként, az olasz díva, akit fel is vettek, de édesanyja sajnálatos betegsége miatt fel kellett adnia a repülést éppen akkor, amikor szolgálatba állhatott volna. Majd a halkszavú ecuadori Franco barátom, és volt kollégám, akivel sok közös utat hagytunk magunk mögött Helsinkiben, keresett meg, és sikeresen vizsgázott is. Első közös útjaink valamelyikén örömmel öleltem magamhoz, és segítettem eligazodni neki az új környezetben. Olyanok is megkerestek a régi brancsból, akikről hallani sem akartam, és örültem is, ha sokáig nem hallottam, de ezeket nem tartom említésre méltónak, és nem is ajánlottam be soha. S ha Gitte állásinterjúzás közben mégis fel-felhívott egyikről vagy másikról érdeklődni, csak annyit mondtam, hogy amennyiben jónak találtatik, mindenképp vegyék fel, de én semmiképp nem támogatom ezt vagy azt a személyt. És a jelek szerint ez döntő vélemény volt, mert azok az emberek nem is kerültek be. Nem szeretek ilyen felelőséget magamra vállalni, még akkor sem, ha ezekben az esetekben tárgyilagos véleménnyel álltam elő és érvekkel, mint azon esetkben is, amikor valakit ajánlottam a pozícióra. Ugyanakkor az is motoszkált bennem, hogy olyan emberekkel sem kellene megtölteni a kevés szabad posztot, akik megbízhatatlanok, akikkel nehéz a hosszú utakat eltölteni egy zárt légtérben sok órán át háromszáz utassal, s akik nem is igazán szeretnek dolgozni. Akkor inkább jöjjön friss vér az utcáról, kaphasson lehetőséget valaki más, akinek tehetsége van, adottságai és aki számára ez olyan megfoghatatlan álom, mint annak idején nekem volt. Ekkoriban környékezett meg Mikey is, akiről a tavaly februári italozással egybekötött East Village-béli szeánszunkat követően nem sok érintkezésünk volt. Tudom, hogy Mikey link, és azt is, hogy ugyanakkor, ha munka van, akkor dolgos és roppant megnyerő, mindenkit levesz a lábáról pillanatok alatt magasságából eredő esetlenségével társuló bájával és széles mosolyával. Az első megmérettetésen ki is derült, nincs sok kétség afelől, hogy felveszik. Aztán a második kiképzési héten három napot kimaradt, mind mondotta, asztma-rohama volt, és a sürgősségi osztályon kezelték, de erről a vélemények megoszlottak, és főleg azok hitetlenkedtek, akik együtt voltak vele előző éjszaka, mikor az asztal alá itta magát. Természetesen, én sem hittem el a nagy és ártatlan bociszemekkel előadott kórház-meséjét, főleg, hogy sokszor hozzátette, hogy nekem nem hazudhat, hisz annyi jót tettem érte, bele is pusztulna, ha nekem hazudna. És hazudott. De szerencsénkre, nem pusztult el, és én is csak annyira lágyultam meg a tékozló gyermekkel szemben, hogy valamennyi befolyásomat latba vetve kialkudtam neki egy plusz esélyt.
– … de csak mert kiváló tanuló volt mindevégig, amíg ott volt… – morgott a személyzeti főnök, és valamiket bejegyzett a noteszébe. No, igen, ezek az igazi, régivágású HR-osok nem laptopokkal járnak, és nem telefonjaikon matatnak egy-egy bejegyzésért vagy telefonszámért, hanem a kis papírnoteszükben. Így az öreg Phil is, akit a Wall Street vetett a mi partjainkra, hogy – reményei szerint – majd innen menjen nyugdíjba, ha addig kibírja, és nem üti meg a gutta. Persze, egy ilyen bejáratott vén rókát se lehet olcsón eladni, azért odasúgta, amikor csak ketten voltunk:
– Ez a te barátod nagy gazember, ebben egyezzünk meg.
Elismerően bólintottam, és ugyanakkor megköszöntem a léha barátnak megadatott lehetőséget az újrakezdésre. Emez közben lapult valamerre, azt hittem, az „asztmáját” kezeli épp, amikor egy napsugaras délelőttön ujjongva tört rám telefonon. Dublinból. Nem titkoltam, hogy homlokomig szaladt fel a szemöldököm, és keresetlen szavak után kutattam a fejemben, amit nem bánok meg nagyon, ha kiszaladnak a számon hirtelen haragomban:
– Úgy tudtam, neked holnap reggel el kell kezdened az új évfolyamon a kiképzést New Yorkban…!
– Igen, igen, jól tudod. De én most olyan boldog vagyok…! – hadarta.
– Aha. És Dublinban. Pedig reméltem, hogy szokás szerint gazdag népek gyermekeit ajnározod sok pénzért valahol TriBeCában vagy Lucille-lel illogatsz valamelyik brooklyni csehóban…
– Ott, igen, a gyönyörű Dublinban.
– Ebben a pillanatban Írország pazar szépsége érdekel a legkevésbé, de örömmel hallom, hogy boldog vagy, és remélem, úgy intézed, hogy ennek a beszélgetésnek a végén én is az legyek.
De nem úgy intézte. Abban a kiváltságos szerencsében lehetett részem, hogy elsőként tudhattam meg, Mikey állásinterjúra ment a pirospozsgás írek fővárosába, és a világvezető arab légitársaság fel is vette soraiba. Ha magamba nézek, nincs, amiért haragudhatnék a döntésére, hisz ostobaság lett volna másképpen döntenie, én csak amiatt éreztem magam kényelmetlenül, mert azt gondoltam, ez a cégen belül engem is minősít, már hogy az általam ajánlott emberek mégsem válnak a cég dicsőségére. Másrészről úgy gondoltam már a Finnair-es idők eleje óta, mikor egyidőben voltunk interjúra hívva, és úgy remegett mellettem a fotelben, hogy meg kellett fognom a kezét, hogy Mikey nekem a karmám, mert akármennyire nem forszírozom is, valahonnan mindig visszacsöppen az életembe. És félek, hogy Abu Dhabi sincs elég messze, ha sorscsapásokról van szó…
Ebben a hangulatban talált Winston konkrét és határozott megkeresése, hogy írnék neki egy ajánlólevelet. Ez épp az a pillanat volt egyben, amikor eldöntöttem, nem, nem, soha. Senkinek többet. De végigpörögtek együtt töltött ideink, a helsinki-i tekergések, és láttam magam előtt a mosolygós képű, odaadóan tevékenykedő Winstont, akivel mindig jó volt dolgozni. Elvállaltam hát, ezt is. Szabályos megdöbbenés ütött ki rajtam, amikor Phil, a vénróka megcsörgetett Winstonnal való interjúja után, és lelkesen újságolta, hogy mennyire elbűvölő a barátom, és hogy valósággal levett mindenkit a lábáról, és nem is kétséges, hogy felveszik…
Nem sokkal ez után ismét csengett a telefonom, és nem tudtam, mire vélni ezt a nagy forgalmat – New Yorkban az emberek ilyen nagyon lazára eresztve nem szokták egymást hívogatni, hacsak nem ég a ház. Winston volt az. Gondoltam, az örömhírt akarta elújságolni, amit én már tudtam, de a hívás célja egyéb volt:
– Hálás vagyok, hogy beajánlottál, és hogy jót szóltál az érdekemben. De tudnod kell, hogy egy korábbi álláspályázatomra is ma kaptam meg a döntést, és az JetBlue is jelezte, felvennének.
Megint hangtalanul vártam a továbbiakat, miközben nem tudtam, mit reagálhatnék a bejelentésre. És abban is biztos voltam, nem akarom tudni Winston döntését.
– Hétfőig kell meghoznom mindkét részről a döntést… – péntek volt.
– Rendben, akkor dönts… – és hozzá is akartam tenni, hogy nem akarom tudni a továbbiakat. De folytatta:
– Én már döntöttem. Veletek szeretnék továbbmenni…
Így került a mi legénységünkbe akkor három újonc között Winston is egy pirosarcú ír és egy hórhorgas olasz mellett, a maga koromfekete arcából virító nagy szemeivel. És mondom, azt tartják, hogy a több szakaszos utakon az első szakasz utasai adják meg a továbbiak hangulatát, talán mert az első útszakaszon múlik, a legénység mennyire kovácsolódik össze csapattá a következő napokra. De számomra a névsor már elegendő biztosíték volt rá, hogy bizakodóan tekintsek a hét nap elé, még akkor is, ha beszállításkor a Premium osztály egyik utasa későn futott be, és cseppet sem zavarta, hogy amúgy mi indulásra készen lennénk, hanem valamennyi, és nem kevés poggyászát sugárirányban szétszórta a kabinban a széke körül, majd kényelmesen leült, és folyamatos telefonálás közepette elővett egy tál salátát és komótosan lakmározni kezdett.
– Örömmel venném, amennyiben… – közeledtem felé udvariasan és halkan megszólítva, de leintett:
– Telefonálok, most ne zavarjon!
Az ajtót már bezártuk – ez azért sem elhanyagolható, mert így ki már nem hajíthatom – és a gép elindult a kifutó felé. Felkaptam a táskáit, hogy addig is elrakosgassam a poggyásztartókba, ahol maradt hely. Tévesen sok utas mai napig azt hiszi, hogy a mi feladatkörünk a poggyászaikat elhelyezni, és borzasztó inzultusnak veszik, amennyiben nem teszünk eleget e téren elvárásaiknak, de sokszor az ember csak el szeretné kerülni a konfliktushelyzeteket és a felesleges feszültséget, meg persze, a késést, és kézbe veszi a dolgokat. A pasi azonban – folyamatosan telefonálva és táplálkozva, a sok közül egyik kezével megragadta a karom, és intett, hogy ne nyúljak a poggyászához. Ekkor már erélyesebben szólítottam fel, hogy pakoljon el, és kösse be magát, és mikor egy lépésnyire odébb léptem mellőle, beslisszant a mosdóba, és magára zárta az ajtót. Tudnivaló, hogy ha a kabin nincs bebiztosítva, és az utasok nem ülnek bekötve a helyükön, a pilóta meg kell, hogy szakítsa a felszállást. Természetesen, ki tudjuk az ajtót minden körülmények között nyitni, sőt, le is venni a helyéről végső esetben. De nem akartam végső esetet. És nem akartam ezt az alaphangot leütni. Inkább intettem Dexternek, hogy veregesse meg időnként a vécéajtót, addig én a többi Premium utassal foglalkozom. Mikor hősünk a felszállás előtti utolsó pillanatban ki lett dirigálva a mosdóból, a poggyászai után kezdett kutatni, amit időközben mégiscsak én rakosgattam el. Mondom, üljön le máris. Azt mondja, de neki kell a csomagja. Mondom, üjön le. De neki kell a hátizsákja. Ekkor két vállánál fogva megfogtam és belenyomtam az ülésébe, és bekötöttem:
– És így marad, amíg nem szólok, különben kettőnk közül valaki nem repül ma este. És én biztos, hogy igen. Ez így világos? – súgtam oda halkan.
– Látod, ezért kellesz te nekem ide… – dőlt hátra székében a felszálláshoz Dexter.
– És neked? Milyen volt a napod? – kérdeztem, hogy tereljük el a szót a kezdeti nehézségekről.
Ahhoz azonban naivnak kellene lennem, hogy azt higgyem, ezzel lezártuk a témát egész útra. Az utasunkkal rögtön felszállás után beszélnem kellett, mert speciális, vegetáriánus ételrendelést adott le magának, és ilyenkor azt mi leellenőrízzük, mielőtt felszolgálnánk a menüt és az előre rendelt diétás ételeket is.
– Lényegében laktóz- és gluténmenteset rendeltem, de már ideutazásomkor is gond volt, azt állították azok is, hogy vegetáriánus.
– Nos, igen, joggal állíthatták, hisz ez szerepel az ön jegyén is és az én listámon is.
– Akkor meg nem eszek, és kész. – döntötte el, és elfordult, mint a makrancos gyermek, amikor sárgarépa főzelékkel akarják megetetni.
Én viszont nem vagyok az apja emennek, és így teljesen hidegen hagyott az éhségsztrájkja. Épp visszaértem a konyhába, amikor éreztem, valaki liheg a nyakamba. Ő volt az:
– De valamit megtehetne értem: adhat nekem egy üveg forró vizet. De ne is fáradjon, veszek én magamnak.. – és már nyúlt is a kávégéphez. Még a levegőben elkaptam a kezét, és tisztáztuk, hogy a masinériát itten én kezelem, senki más, utas csendben leül, és türelmesen vár, amíg meleg víz érkezik. A meleg vízzel valami porokat szedett be, amitől gyorsan elaludt, és reggelig nem hallottunk felőle. Akkor sem szerettem volna, és a reggeli előkészítése közben a legkevésbé sem vágytam rá, hogy szembejöjjön velem, de jött. Gondoltam, hogy a túloldali mosdóba akar menni, ezért jön a konyhán keresztül, nem szóltam hát semmit. Valami miatt az utasok úgy gondolják, bennünket szórakoztatniuk kell menet közben, és ha ők unatkoznak a hosszú út során, akkor mi is. Arról nem beszélve, hogy vannak a sétáló utasok, akik attól a pillanattól kezdve, hogy utazómagasságba értünk, felpattannak, és fel-alá járkálnak, mintha a korzón lennének, vannak, akik tornásznak, és a muzulmán meg zsidó vallásúak sok esetben imádkoznak is, ahol a napkelte vagy napnyugta éri őket. Egy pillanatra néztem csak félre, és mikor visszafordultam, nem akartam hinni a szememnek. Az utasom mezítlábra és félmeztelenre vetkezve feküdt a repülőgép ajtaja előtt, félretolta a reggelis kocsit és a jobb lábát gyertyában magasba emelve szuszugott.
– Maga jógázik? Maga ITT jógázik NEKEM?… – meredtem rá.
– Ne zavarjon most, kérem, meditálok.
– Nincsen ez jól, én mondom magának.
– Már hogy mi? A jóga az ép elméhez, a teljes élethez kell.
– Én ezt nem kérdőjelezem meg. De ez a hely erre a legkevésbé sem alkalmas, hogy itt építsen ép elmét magának.
– De-de. Remek!
– Mondja, maga irodában dolgozik?
– Mondhatni…
– Megadná a címét, és én oda bejövök.
– Miért jönne be?
– Bemennék, lefeküdnék az irodája ajtajába, és tornásznék kicsit meg jógáznék, lehet, meg is reggeliznék…
– Látom ám, mire megy ki az élcelősködés, de ne felejtsünk el egy dolgot: én fizettem azért, hogy itt lehessek.
– Óh, tudja, hány olyan helyre járok én, ahol fizetek? Mégsem jógázok sem az adóhivatalban, sem pedig a színházban.
– De ez itt egy szolgáltatás, amiért én fizettem…
– Pontosan, ahogyan mondja, egy szolgáltatás, hogy mi A pontból B pontba elszállítjuk magát bizonyos feltételek mellett, és ezek a feltételek nem tartalmazzák a vészkijáratnál való kötetlen jógázást, tehát, kérem, gyorsan menjen vissza a fizetett helyére…
– Rendben, de adjon nekem egy üveg forró vizet. Vagy hagyja is, majd kiszolgálom magam… – és nyúlt is a kávégéphez.
– NEM!
– Csak segítek…
– NEM SEGÍT! LEÜL. CSENDBEN ÜL. Várja a vizet.
– De én gyakori utazó vagyok.
– Én is. De maga akkor is leül és még csak a mosdóba se zárkózik be leszállás előtt, mert én biza leszedem magáról az ajtót.
– Miért zárkóznék be?
– Azt csak maga tudja. Én csupán felvázoltam a következményeket.
Szóval nem, én nem akartam, hogy ez legyen a kezdőhang, amit leütünk egy hétnapos utazás elején.
Londonba érve, becsekkoltunk kedvenc Copthorne-unkba, és miután kicsomagoltam magam az egyenruhából, hanyatt-homlok siettem a kertbe egy pohár konyakkal, és úgy vártam Zsuska barátnőm érkezését a városból, hogy valamerre elcsavarogjunk minél hamarabb.

Folyt. köv.

Forrás: Égből kapott mesék