Van egy hatszögű bádogdobozom. Egy haldokló asszonytól kaptam, amikor még nem tudtam, hogy haldoklik. Esténként mogyorót szokott belőle majszolni a kórházi ágy szélén. A doboz történetét is tőle hallottam.
Amikor ő hat-hét éves kislány volt, egy délelőtt a házuk előtti sáncban játszadozott a pipékkel. Egyszer csak lefékezett a kövezetlen úton egy fényes luxusautó. Akkoriban csak egyetlen személygépkocsi leledzett az egész faluban. Egy nagy, kövér emberé volt, aki fiatal korában fuvarozgatta a bukaresti urakat, aztán valamelyikük neki ajándékozta a kimustrált Popedát. Nos, amint megállt a kocsi, egy gyönyörű fiatal asszony integetett ki az ablakából: gyere kislány, gyere közelebb, ne félj! Mikor sok unszolás után odamerészkedett a kocsihoz, csak úgy áradt feléje a drága kölni illata. A nő tört magyarsággal beszélt, ölében pár hónapos csecsemőt tartott:
– Kérem kislány, hozni kicsi víz ennek a babának, majd rosszul van a hőség.
Beszaladt az udvarra, nagy nehezen vízet húzott a gémes kútból s megtöltött vele egy literes üveget. De előbb ő is nagyot ivott a friss, hideg kútvízből. Amikor odaadta az üveget, a hölgy hálásan mosolygott és intett, hogy várjon kicsit. Kis utazótáskából kivett egy hatszögű dobozt. A kislány egyenesen a csűrbe nyargalt vele. Jól befészkelte magát a szalmába s elkezdte forgatni a dobozt. Életében nem látott annál csodásabb holmit. Minden lapjára egy-egy középkori torony vagy templom (akkor még nem tudta őket megkülönböztetni) volt festve, mindenik fölött írás, amit ő nem értett, hiszen még olvasni sem tudott.
A doboz telis-tele volt sztaniolpapírba csomagolt szaloncukorral, mindeniken egy-egy torony képe, éppen úgy, mint a dobozon. Ő még karácsonyra sem kapott soha szaloncukrot, mert a falu egyetlen boltjába nem szoktak ilyesmit hozni.Az édességek közül csak marmaládét és a halvát árusitották.
Sokáig rejtegette a dobozt. A csűrből a jászol alá, onnan a nagy ruhás szekrénybe menekítette, de sehol sem tudta biztonságban: a testvérei elől rejtegette. Végül, hogy enyhítsen aggodalmán, megmutatta öccsének, aki két évvel volt kisebb nála. Az persze rögtön meg szerette volna kóstolni a színes finomságot. Deszkát erősítettek a csűr és a fásszín közé s arra telepedtek, mert oda nem lehetett belátni az udvarról. Addig kóstolgattak a délután folyamán, míg egy szem cukorka sem maradt.
A hatszögű doboz lett azután a kettejük titka. Öccse sose árulta be a lányt a szüleinél, pedig meglehetősen rosszcsont volt akkoriban, sőt mindmáig legjobb barátja, egyetlen bizalmasa maradt. Először arra gondolt, neki adja a dobozt, de talán túl fájdalmas emlék lenne, ha már ő elköltözik a másvilágra. Inkább akkor egy idegennek ajándékozza, mint annak idején az a szép, illatos hölgy tette. Azt mondta, most már nem emlékszik a hölgy arcára, sem a szaloncukrok ízére. Csupán az a régi gémeskút jelenik meg néha álmában, s érzi, mind csorog lefele torkán a friss, otthoni kútvíz.
Most én forgatom esténként a hatszögű dobozt, silabizálgatva a gót betűkkel írott toronyneveket: Sinnwellturm, Weisser Turm, Lauferschlagturm, Spittlerturm, Heidenturm der Burgkapelle, Tiergartentorturm, a fedelén pedig: Nürnberg-Kaiserburg.
Talán tarthatnék benne mogyorót.