A hosszú tél után talán első alkalommal mentek ki apámék is Velencére; a ház tárt ablakokkal szellőzködött, mi a teraszon ültünk a nap kissé még megbízhatatlan melegében. Apám kivitte a kisszékét a kertnek abba a zugába, ahová a leginkább és a széltől legvédettebben sütött a nap. Ott sóhajtozott, cigarettázott, nagyon küzdött, hogy ha már nem tud közénk „vegyülni”, ne akarjon minket sem az egész valóját uraló bánatba lehúzni. Elnéztem a teraszról: nagyon árva volt és olyan nagyon bizonytalan! Kedvenc, kikönyökölt pulóverében és kitérdelt nadrágjában ült ott, öregségtől megalázott arcát és testét hiába fordítva a „pogány napvilág” felé – már abban sem lelt vigaszt, ahhoz sem volt köze. Titokban azt remélhette, hogy majd odamegyünk hozzá, s ő beszélhet kicsit ARRÓL, de nem volt se kedvünk, se erőnk abban a virágillatú délelőttben, a kora tavasz zsongító reménykedésében ismét körbejárni vele azt, aminek fényében ez az évente újraszülető ábránd értelmét veszti.
Nevetgéltünk, munkahelyi dolgokról fecsegtünk, a gyerekek fel-lerohangáltak, Zsuzsi mesekönyvért nyaggatott, Nóri meg ott körözött körülöttem, venném már le róla az ünneplős ruháját.
Élvezni szerettük volna ezt a tavaszi napot.
Csakhogy apánk csüggedt alakja zavarta a „kilátást” a tavaszra – mint amikor nem tud az ember elaludni, mert nem emlékszik, bezárta-e az ajtót. Azt hiszem, Ancsa is így érzett: felállt, és azt javasolta, sétáljunk egyet. A gyerekek kártyáztak az asztalnál, Magdi bent főzött, a férjeink a fákat nézték szakértő szemmel…
Szóval, nem akart senki velünk jönni. Senki – kivéve apámat.
Mondani nem mondta, de azért TUDTAM.
Ancsa gyorsan elindult a kapu felé, de én ezt nem tudtam megtenni, s messziről odaszóltam apámnak:
– Eljössz velünk egy kicsit sétálni?
Elmosolyodott: nem szívfacsaróan, inkább szívfacsarónak szánva:
– Nem, babám, csak menjetek – ingatta a fejét azzal a természetellenes mosollyal az arcán, amit akkor erőltetett magára, valahányszor azt akarta, hogy észrevegyük: lám, küzdök, próbálok vidám lenni, és ugye sajnáltok érte, hogy bár mindent megteszek, mégse sikerül? Tudtam: arra vár, hogy tovább győzködjem, aztán belecsússzak a kérdésbe: miért nem akar sétálni? Mire ő majd elmondhatja újra, hogy mert minek, és amúgy se vagyunk rá kíváncsiak, a fiatalok sosem kíváncsiak az öregekre, már
nem bírja a tempót velünk, és egyébként is szédül…
Nem, ebbe akkor ott, a márciusi kert közepén semmiképpen sem akartam belefutni, nem kértem őt újra, s igazság szerint megkönnyebbültünk, hogy nem tartott velünk.
Járkáltunk a még nagyrészt üres nyaralók között, a családias hangulatú kis utcákon, róla beszélgettünk. Aggódva, de azért tele ingerültséggel is – egész gyerekkorunk ilyen érzelmi hullámvasútban telt.
Aztán valamiért hátranéztem, s megláttam, hogy apám ott jön mögöttünk – igaz, messze volt még. Megálltunk bevárni – kedvetlenül, bosszankodva, hogy még sétálni sem lehet dráma nélkül.
Ő is megállt.
– Most meg mit csinál? – kérdezte Ancsa.
A séta el volt rontva.
– Gyere! – kiáltottam oda –, de ő csak állt tétován.
Fárasztott minket ez a jól ismert forgatókönyv.
Várt még egy kicsit, hogy elindulunk-e felé, vagy újra odaszólítjuk – de nem tettük; jól láthatóan legyintett, visszafordult. És mi hagytuk…
(Tudom: ez a pillanat azok közé tartozik az életemben, amelyekért el kell majd számolnom az Úristennel…)
Aztán vége lett ennek a fakó és elég kedvetlen húsvétnak, s a hétköznapok nagylelkűen elmosták nyomasztó emlékét. Az osztályom ballagott, így aztán nyakig benne voltam az érettségi dolgozatok javításában.
Egy délután csörgött a telefon. Ancsa volt: apu leesett a bicikliről, kórházban van, műteni kell – hadarta.
Kérdésemre, hogy mért siet annyira, elsírta magát:
„Rohanok be pizsamát vinni neki…. Meztelenül ült az ágyon, amikor beszaladtam hozzá…”
Amikor felvették az adatait, édesapámat egyszerűen csak „papának” nevezték. Lehet, hogy neki már nem számított, hiszen zavarodottságát mutatta, hogy a József keresztnév helyett Mihályt emlegetett – nyilván összekeveredett benne a név és születésnapja, merthogy Mihály napján született. De nekem nagyon is számított és számít. És sosem fogok már bízni egy olyan ország gyógyító erejében, ahol egy idős emberről levágják a véres ruhát, aztán anyaszült meztelenül beültetik egy ágyra a többi beteg mellé, akik pizsamájuk és paplanjuk takarásából figyelik közszemlére tett pőreségét…
Amikor Ancsa még aznap este újra felhívott, s már kissé nyugodtabban, elmondta, hogy apámat már meg is műtötték. Maga a sérülés súlyos volt, de semmilyen módon nem életveszélyes – nyílt törés az egyik karjában. Hosszadalmasan fog gyógyulni, de fog.
Jó, mondtam, és ránéztem a naptárra. Csütörtök volt. Akkor péntek este hazamegyek vonattal. Egyetértettünk, hogy most felesleges lenne a gyerekeknek vagy akár a férjemnek jönni, látogatáskor valószínűleg ez fárasztaná apámat.
A vonatban arra gondoltam, hogy ez az egész nagyon is benne volt a levegőben, következett a korábbi elnyújtott, halmozódó feszültségből. Éreztem, hogy az a pillanat, amikor apám, állítólag megszédülve, a betonra zuhant, a kezével védve magát, volt az a bizonyos tetőpont, de azt nem tudtam, mi lesz a feloldás.
Az állomáson Gábor gondterhelt arccal fogadott: apámnál komplikációk léptek fel, egy időre összeomlott a keringése, épphogy vissza tudták hozni, most az intenzíven fekszik, lélegeztető gépen.
Eljött hát az igazság pillanata, és nem apámra gondoltam, hanem magamra – most majd elválik, mennyit bírok el… és ki is vagyok valójában. Annyira féltem így látni azt, aki a legfontosabb ember volt az életemben, és aki mindig attól rettegett, hogy ez majd megtörténik vele. „Bátorság”, suttogtam magamban, de nem sok volt bennem, ahogy az intenzív osztály felé vitt bennünket a lift. A folyosón szinte éreztem a halál fémes, édes szagát.
Ancsa ott várt, szótlanul léptünk bele a kék nejlonokba a cipőnkkel, és húztunk köpenyt, maszkot magunkra. Továbbra is szűkölt bennem a félelem, az ágyhoz közeledvén, ahol apám feküdt, torkában egy csővel, kifeszítve a műszerek tökéletesen működő cellarácsaira.
Apám nem tudott beszélni, s ez megkönnyítette kicsit a helyzetet. Tágra nyílt szemeiben nem láttam – nem akartam látni? – félelmet, csak koncentrációt, és miután nem tudott beszélni, nem tudta megcáfolni azt az
önvédelemből épülő reményemet, hogy nem is retteg annyira. A magam sokkal szabadabb kommunikációjával szerettem volna azt sugallni neki, hogy ez nem AZ, hanem csak valami, ami MEGESIK, ami MEG SZOKOTT TÖRTÉNNI.
Komoly erőfeszítések árán sikerült az ágyig vezető rövid kis sóhajok hídján letörölnöm a vonásaimról a pánikot, és mosolyogva leülni az ágy mellé.
Apám mellett egy motoros baleset sérültje feküdt, feje búbjáig szinte bepólyálva, és elég nagy volt körülötte a forgalom. Apámnál nem igazán – ezt jó jelnek gondoltam. Az ágya melletti monitort lestem a szívgörbéjével és vérnyomásával, s mivel ő nem látott oda, s forgatni sem tudta a fejét, percenként biztosítottam arról, hogy teljesen megnyugtatóak az eredményei. Egyfolytában beszéltem, mosolyogtam. A hátamon patakokban folyt az izzadság… Ancsa csak néha szólt közbe-, s egy időre ki is ment elcsípni a nővéreket és orvosokat az elmaradhatatlan borítékokkal.
Lassan elfogytak a szavaim, a hamisak is, meg a monitorra vonatkozóak is, és csak simogattam apám hideg kezét, s mosolyogtam rá hazug bizakodással. Kint tombolt a nyár, szerettem volna elmenni innen, nem voltam biztos benne, apám felfog-e bármit abból, amit mondtam neki, tudja-e egyáltalán, hogy mellette vagyok, van-e egyáltalán értelme itt lennem. Végtelennek tűnő háromnegyedóra telt el így, apám csak nézett maga elé, az volt az érzésem, oly mértékig lefoglalja a testi állapota, hogy nem jutnak el hozzá a szavaim, a simogatásaim, a jelenlétem…
Amikor az orvosi vizsgálat miatt mennünk kellett – végre! -–, akkor sem láttam az arcán nyomát annak, hogy sajnálná…
Kint a kora június nyárfapihéket lebegtető, fojtó virágillatában ott várt minket Gábor, és hazavitt kocsival.
Magdi, aki délután volt a kórházi soros, ebédet főzött, s a gyerekekkel együtt asztalhoz ültünk.
Csendes, gondterhelt ebéd volt: apámról beszélgettünk, aki nélkül ez a családi együttlét most hirtelen valahogy nagyon kockázatmentes, könnyű lett. Nem értettem, hogy egy nyílt törés miként járhatott ilyen súlyos következményekkel. Ancsával valamilyen orvosi mulasztásra gyanakodtunk.
Magdi hallgatott –akkor azt gondoltuk, az egészségügyiek jól ismert összezárása okán, de talán már akkor is többet tudott vagy sejtett nálunk. Persze, nem tudtunk kihúzni belőle semmit. Azt viszont mindketten észrevettük, hogy ebéd után, ahogy kiült a kis belső kertbe cigarettázni,
remegett a keze és a szája széle is….
Másnap délelőtt már összeszedettebben ültem apám mellett, aki nem nyitotta ki a szemét, csak amikor fölé hajoltam, hogy búcsúzóul megcsókoljam. Szeme továbbra is szótlan volt, befelé nézett, engem is csak azért „látott meg” egy pillanatra, mert jelezni akarta: érti, hogy elmegyek.
Kecskeméten aztán beszívott a sok tennivaló. Apám állapota közben stabilizálódott, kivették a csövet a szájából. Ancsa és Magdi bementek hozzá, s az ő összefüggéstelenül elhadart, nehezen érthető szidalmaiból – ezekben a „két nő” összeesküvéséről beszélt és arról, hogy meg akarták ölni –, nővérem rádöbbent, hogy valami baj történt. Apám vagy szidta vagy meg sem ismerte őket, aztán egyszer csak hirtelen azt mondta:
– Találkoztam anyámmal, és már nem félek a haláltól.
Mire Ancsa odahajolt hozzá, már újra zavaros, logikátlan kijelentéseket tett a két nőről, akik most is azért vannak jelen, hogy ellenőrizzék, tényleg beadják-e neki a mérgeket.
Fájó szívvel hallgattam az én okosnak ismert apámat. Kedvem lett volna szólni a nővéremnek, mondja meg az orvosoknak: akit látnak, az nem is olyan rég verseket olvasott és helyesírási könyvet írt, és el tudtak volna beszélgetni vele szinte mindenről. Persze hallgattam, s hallgatott Ancsa is, helyette aggódva felhívta egy régi orvosismerősét, nézne apánk baja után.
Pár nap múlva jelentkezett:
– Sajnálom, úgy sajnálom, Ancsa. Agylágyulás, visszafordíthatatlan folyamat.
Úgy éreztem, hogy ez a diagnózis egyszerűen nem illett a képbe. Úgy tudtuk, az ő IGAZI betegsége a betegségtől való félelem volt, s miután azt szoktuk meg, hogy az indokolatlan, most majdnem úgy véltük: „De hát nem erről volt szó”. Idő kellett, amíg megértettük, hogy az igazi gond nem a karjában lévő szegecsekkel van, amelyek mentén a széthulló test már nem volt hajlandó regenerálódni, és csontot összeforrasztani. Az igazi bajnak mindez csak következménye volt…
Apám testi-szellemi hanyatlásának hátterét már csak a kórház adhatta meg, az ott töltött pontosan 100 napjából ugyanis egyszer sem volt olyan állapot közelében, hogy haza lehetett volna vinni, hogy méltóbb körülmények között haldokoljon.
Mert haldokolt…, és minden kis javulást visszaesés követett. Én legalábbis mindig arra értem oda Kecskemétről. Ha úgy indultam Fehérvárra, hogy előző nap a szobatársaknak tiszta fejjel még azzal dicsekedett, jön a tanárlánya látogatóba, én már úgy nyitottam be hozzá, hogy nem ismert meg, és a maga távoli világával folytatott motyogó párbeszédet. Néha még jóízűen is evett, rántott húst, és egy kivételesen jó napon Ancsával még egy tévés vetélkedőt is végignéztek, megfejtve valamennyi kérdést. De én csak joghurtot tudtam beleparancsolni, a szája sarkában lefolyó maradékot kiskanállal felfogva… Az intenzív osztályról lekerült, és mert kellett a hely, átvitték az ápolási osztályra. Sem a Magdi egészségügyben eltöltött harminc éve, sem Ancsáék vastagon bélelt borítékjai nem tudták megakadályozni ezt a végső nyomorúságot. Akkoriban éppen otthon voltam, Velencére mentünk a gyerekekkel, hogy legalább ők nyaralhassanak egy kicsit, én naponta bejártam a kórházba. Istenem, ó, istenem, csak ezt ne, kérlek! – kiáltottam fel égő szégyennel az arcomon, ahogy a vizeletszagú, sötét folyosón a végső elhagyatottság cellái mellett elhaladva, az apámét kerestem. Egymaga feküdt egy szinte teljesen bútorozatlan szobában, olyan betegeknek tartották fenn, akik már nem tudtak felkelni, s ezért nem is igazán kényeztették el őket az ágyon kívül egyéb berendezéssel. Apám fölött egy műanyag kötélszerűség volt kifeszítve, hogy ép kezével abba kapaszkodva próbáljon néha felülni – a felfekvést elkerülendő, bár nyilvánvalóan képtelen volt rá és nem is akart. A nővér épp a „tatát” leckéztette, amikor megérkeztem; szerinte a tata valamiért makacskodik ezt a gyakorlatot megcsinálni.
„Nem jól viselkedik a papa” – mondta aztán felém fordulva, a fejét rázva, s megfeszülő arcom, gyilkos pillantásom csöppet sem zavarta, és kimenőben, mint egy engedetlen kisdiákot, még egyszer arra kérte apámat, ne makacskodjék, próbálgassa azt a felülést.
„Nem hagyhatjuk ott” – zokogtam Ancsának este, de arra a kérdésre már nem volt válaszom, hogy mit is tegyünk. Hazahozni nem lehetett… Bezárult a kör – de nem tudok szabadulni a gondolattól: túl könnyen elfogadtuk azt, hogy nem lehet mit tenni, és meg kellett volna tennünk a lehetetlent.
Végül apám visszakerült a kórház „élő” részlegébe, s bár állapota nem javult, emberibb lett a sorsa. Így telt el a nyár. Apám húsz kilót fogyott és már nem voltak kitisztult pillanatai.
Szeptember elsején este Ancsa így szólt a telefonba:
– Holnap mindenképp gyere haza – és hangjában nem hallottam a szokásos aggodalmat valami aktuális „fejlemény” miatt…
Megértettem: nincs fejlemény…
Sokáig ültem az előszoba díványán, a kora őszi este parlagfűtől fullasztó, száraz illatában – tüsszögve, bénultan, gyáván.
Kora délután indultam: zajos, bonyolult hetem volt, ahogy az már a nyár utáni első iskolahéten lenni szokott, az emberek élénken beszélgettek a vonatban, én pedig bedugult orral, egy százas papír zsebkendővel a kezemben ültem, és néztem a tájat.
Csak nem gondolni rá – mintha erre igyekeztem volna minden erőmmel koncentrálni. Bedobtam a táskámba egy olyan könyvet, ami elég érdekes és felületes volt ehhez – Casanova életét. Miközben a vonatozás hétköznapi helyzetében az olvasás hétköznapi tevékenységével fékeztem páni rémületemet amiatt, hogy nemsokára hallani fogom, amint lassú, távoli morajlással közeledik valami éjsötét áradás, hogy átcsapjon apám ágya felett, és én majd moccanni sem bírok, nem tudom kitépni az örvényből rimánkodó tekintete dacára sem, a vonat megállt, és azt vettem észre, hogy mindenki leszáll. A metróban aztán kiderült, hogy nem ártott volna hallgatnom a híreket, vagy legalább a hangosbemondóra jobban odafigyelnem.
A Délit átépítés miatt lezárták, a vonatok Fehérvárra Kelenföldről indultak, el kellett jutnom oda, s vidéki voltom miatt ez nem bizonyult sem egyszerű, sem gyors műveletnek… A csatlakozást lekéstem, s az újabbra majd másfél órát kellett várni. Másfél óra haladék… Felhívtam Ancsát. Csak Gábor volt otthon, nővérem és Magdi épp bent voltak a kórházban. Majd kijön értem, mondta a sógorom, és arra a kérdésre, mi van
apámmal, azt felelte: „Semmi új.”
A vonat végül megérkezett, bár reméltem, nem érkezik meg soha. Már sötét este volt. A gyomrom összeugrott, ahogy leszálltam, és megláttam Gábort, aki percek alatt elvisz a kórházig… Szorongva néztem a sógoromra.
– Oda megyünk egyenesen?
– Késő van – válaszolta. – Jobb lesz, ha reggel…
Ó, micsoda végtelen könnyebbség, megint haladékot kaptam s ráadásul majd nyolc órát!
– Ancsáék mit mondanak?
– Gyengül… egyre gyengébb – felelte Gábor.
Korán lefeküdtünk. Ancsa nagyon kimerült volt. Éjszaka nem nagyon tudtam aludni az allergiámtól, tüsszögtem, néztem az ablakon át a feltámadó szélben a levelek mozgását, véresre vakartam a szememet. Hajnalban aztán megjött az eső, s túl a pollenek széllel megerősödő rohamán, mégiscsak elaludtam. Telefoncsörgésre ébredtem, Ancsa felsírt, és tudtam, hogy nem kell már látnom azt, amihez olyan gyáva és kevés voltam, és éppen azért nem kell, mert gyáva és kevés voltam…
Aztán néztük az esőt, kávét főztünk, és arra gondoltunk, hogy már TUDJA. Igen: hogy végre szabad.
Szétrobbantak az anyag bilincsei, s már ott van, ahol a génekbe beleoltott rettegés lebírhatatlannak hitt kódjelét egy pillanat alatt megfejti és feloldja valami végső nagylelkűség. Kinyújtóznak végre szorongásban meggémberedett molekulái, beleolvadnak a teremtés örök vizébe, hogy bátorságot kapjanak újra – talán egy újabb élethez. Bár ebben
azért nem voltam biztos.
Aranyőszben temettük, és miután elcsendesedett a ház Ancsáéknál, elővettük apám fényképeit.
Az egyiken apám még fiatal apuka, fekete garbóban néz hátra valakire, aki fényképezi, előtte a pici, óvodás Ancsa – aki épp a télapó szakállát huzigálja az óvodai Mikuláson. Mindenki nevet, a háttérben anyám is, annyira, hogy a szemét töröli, én meg vadul cumizok az ölében – egyéves lehetek.
Letettem egy percre a képet a kerti asztalra, a kora őszi estében. Ancsa felvette, fölé hajolt, felsóhajtott.
„De szépek!”
Így néztük csendben a mi a fiatal szüleinket, miközben apám porai kezdtek elvegyülni anyáméval a szeptemberi ég reszkető csillagai alatt.

(Részlet egy készülő családregényből)