meztelenül,
arccal keletnek,
ott állnak az oltár előtt a beavatottak,
állnak a tűzgödör mellett,
állnak a visszafojtott sötétben,
ÁLLNAK LÁTÁSUK VIZÉBEN
állnak a lét kettős félkörén
állnak egyszerre két helyen:
állnak a felső világban
állnak az alsó világban

„ Az udvarról kiabálás hallatszott befelé, káromkodtak, ezek biztosan nem lehetnek a gyülekezet tagjai, gondolta legfeljebb útbaigazítják. Odakint még reménytelenebbnek tűnt a helyzet, az emberek közel álltak agymáshoz, és úgy kiabáltak egymás arcába, gyakran oldalra fordultak, köptek egyet, helyeset és messzire, mintha egy apró pisztollyal lőtték volna ki a szálukból a nyálat. „Nem tudnak segíteni, vajon merre találom a „ hebegte , de senki nem figyelt rá .Egy átizzadt ingű, kopaszodó kövér cigány emberhez lépett oda, talán mert ő állt a legközelebb, vagy mert ő magyarázott a leghangosabban, és elmondta hogy kiket keres .A cigány ember beleköpött a tenyerébe, hátrasimította a haját, és széles mozdulattal, mintha a mellúszás kartempóját szemléltetné, csendre intette a társaságot. Bár nem láthatta mindenki, ahogy a kövér ember jelez, csönd lett.
„A pesti vendég”, kérdezte a kövér férfi.
„Én a gyülekezetet keresem”-felelte.
„No végre baszkikám”, mondta a férfi és vállon verte Tamást, aztán jelentőségteljesen körbenézett. „halleluja, megjött a pesti emberünk!” Néhányan igyekeztek úgy tenni, mintha örülnének, gyér taps kísérte az elégesett morgást, de aztán valaki ismét üvöltözni kezdett, félig cigányul, félig magyarul, hadart, hevesen bizonygatta, hogy igaza van, néha hátrébb lépett és mintegy tanúságtételként döngetni kezdte a csupaszmellét. A nagydarab roma férfi arrébb húzta Tamást a bográcshoz, amiben valamilyen gulyásszerűrotyogott és kezet nyújtott neki. „ Kazinci Edgár”, mondta és elmosolyodott, „amolyan lelkipásztor féle.” „Szabó Tamás.” Szép név, vigyorgott a lelkipásztor és a gyülekezetre mutatott. „Szabók itt is vannak.” „AZ istentisztelet mikor kezdődik”,- kérdezte Tamás. „A misézés?”, kérdezte a férfi, „már vége is vagyon.” Elkéstél cimbora, márha megengeded, hogy így mondjam, pertu, de én vagyok az idősebb, szevasz. Tamás még fel sem ocsúdott, hogy a pásztor katolikus terminológiát használ, amikorra letegeződött vele, és egy korty büdös pálinkát is lenyelt a komaságra. Az ital rossz volt, fuldoklott tőle, ”De danolni fogunk”- mondta a pásztor, ha akarod istenest.Tamás émelygett, dühös volt magára, hogy miért nem utasította vissza a pálinkát, s ezért nem tud hamar visszaindulni. Az emberek elcsendesedtek. Tamás zavartan nézett körül, valamennyien őt nézték, és még a nők kezében is pohár volt. „Igen nagy tisztesslg minékünk”-mondta Kazinczi Eduárd, hogy egy főember…vagyis pásztor…küldöttféle a mi csapatunkat meglátogassa. Az Úr Jézus Isten hozta minálunk Balogh…hogyis? Tamás. „ Jaj, hogyisne, biblikus név. Érezd jól magad a közösségben. A pohár színültig volt töltve. Tamáskörülnézett, hogy ezt már nem, most fogadta meg, megpróbált valamit mondani, de végül jobbnak látta, ha iszik. A cigányok összevesztek, egy férfi csapkodni kezdte a hátát, aztán megfogta a vállát, és azt kiáltotta:” Állj meg, majd a pesti ember igazságot tesz. Ő biztosan meg tudja mondani, mi az okosság!” Edgar odalépett és a saját szája íze szerint mondott el mindent. Egyesek helyeseltek, de legalább annyian, elsősorban a magyarok közül, tiltakoztak, dühösen büdöscigányoztak. Kazinci Edgárt ez a legkevésbé sem zavarta, hadart, hogy igenis jót tesz az együttműködésnek és egymás elfogadásának, ha a magyarok meg a cigányok közösen élnek egy fedél alatt. És ennek egyik okos módja lehet, hogy lehet az is, aki ha megunta az anyját, eladja, mert szabadul a hely. Igaz, hogy egyesek helyében szálka ez, mert az egészet környezetéből kiszakítva adják elő, csak a csupasz tényt, hogy háromezer-hétszáz egy nem penelenkázós nyugdíjas, és ezerkilenszszáz volt a Sandai mama, aki a legolcsóbban kelt el eddig, de szaros, és járkál világnak a kettő meg együtt, na….nem praktikus. A cigányok egy része is tiltakozott, hogy nem eladásról van szó, eltartási viszonyról,a cigányok megkapják a mama nyugdíját, cserében főznek a mamára is, a mama meg a családban van, nem egyedül, mindig van egy jó szó hozzá, és ahol tíznek fő, ott fő a tizenegyediknek is. Ott van a jó példa, Süket jóska bácsi, még akkor is, ha a gitártól besípol a hallókészüléke, de máskülönben ott van a fia, hogy beviszi Markóba, s szeretetotthonba, és nem ment. Edgár elhallgatott, és öntudatosankörbenézett, „ment? Nem ment. Nahát” Valaki ismét üvöltözött, hogy a Süket Jóska teljesen hülye, azt sem tudja, hol van, és a moslékból kap ebédet. Tamás elborzadva hallgatta végig a vitát, nem akart hinni a fülének, még mindig nem értette tisztán, ki fizet kinek és miért, de mire ideértek, hogy a Süket Jóska a moslékból kap ebédet és már röfög, akkor a cigány embernek, aki arra kérte, hogy ítélkezzen, és akit Gazsónak hívtak, ismét eszébe jutott, hogy vallatóra fogja őt.” No, mit szólsz? Tegyél igazságot Apám! Ki tudja azt bizonyítani, hogy a Süket Jóska minálunk moslékot eszik? Ha meg is eszi a moslékot, hát egészségére. A Süket Eszti adta el nekünk, a lánya. Háromezer-hétszázat fizettünk érte egy összegben, papír is lett írva, akkor meg hiába jön replikázni a városból a fia, kuss. Ha mink nem vagyunk, akkor a Süket papa egész évben magában rohad. Előrelépett, de vacsoráig szólni sem tudott. Észrevették, hogy valamit keres valamit, kenyeret, savanyúságot, sört is hoztak neki, hogy bevonják a társalgásba. Tamás emlékezett egy Krisztus arcú fiatalemberre, aki három lábas tolószéken ült. Gazsó figyelmeztette is, hogy „A Lacika nincsen itt” mondta vigyorogva, „egyél csak, mert nem bírod majd a pálinkát” Sör, bor pálinka fogyott bőven. Edgár hol kiabált valakivel, hol egy nő farát csapkodott . Idegen volt minden. De nem volt ideje gondolkodni, mert poharát mindig telitöltötték. Tánc kezdődött el, s Tamást több lány megforgatta. Tamás ügyetlenül szédelgett tánc után. Eszébe jutott, hogy most lát és hall először cigányokat zenélni, gitáros, kanalas, kantás banda, és eszébe jutott, hogy kocsijába maradt a fényképezőgépe. Ekkorra már teljesen leizzadt, inge, nadrágja, félcipője. Megszorult a művelődési ház szűk udvarán, meleg, fülledt este volt, folyt róla a veríték. A zsebéhez nyúlt. Aztán megint. Körbetapogatta az ülepét, egyre inkább ingerülten csapkodta magát, sehol nem találta a lusszkulcsot, megkereste zakóját, annak is kiforgatta minden belső zsebét, semmi, keresztülvágtatott a táncolókon, egy lendülettel kiért az utcára, de az autónem állt a ház előtt .Sötét volt, egy lélek sem mozdult, csak a bentiek gajdolása hallatszott. Majdnem szétrobbant a méregtől, úgy érezte ölni tudna, hogy legszívsebben lemászárolná ezt az ördögi társaságot, ezek minden lehetséges módon vétenek az Úrjézus törvényei ellen. Elrohant a sarokig és teljes erővel belerúgott egy közlekedési lámpába. Erős kéz markolta meg vállát. Gazsó volt az:” Nem kell pánik baszkikám! Nem gondolod tán, hogy itt minálunk ellopták volna a verdát? Asztat mi tudnánk először, de úgy meg lenne rakva a faszi, hogy, érted, egy hétig véreset vizel” „Akkor?”- kérdezte Tamás” hol az autó,” „Na, látod” kurjantotta a cigány férfi” ezt nem kell mondanom, A Pánik. Most akarsz autózni, vagy mi? Hát ittál? Iszik vagy vezet, hé? „Nem autózni akarok, csak tudni szeretném, hogy hol a kocsim?” „Hol van, hol van, nem is a tied baszkikám, hanem a gyülié (gyüli=gíyülekezet by Rajkó Félix). A mienké is annyira. Ha már kötöd az ebet” „De én felelek érte” „Ne felelj te semmiért, igyál inkább kicsikét, mert elvisz a szíved” Tamásban föltódult a düh, „Ha nem kerül elő azonnal, felhívom Pestet.””Ugyan már kicsi fiam, ezt meg mindek.A Csúnyát. Elvitte a főpásztor egy kicsikét, most ez olyan nagy probléma? Ha mindenáron telefonálni akarsz…bár megmondom, nem szép. Hogy amíg vedelsz, mulatsz, más nem használhatja a közösség autóját. Máréppen a pásztor nem. És ezt nem szeretném elmondani Pestnek, anyám életére.” Tamás először azt hitte, hogy nem érti jól. Még őt zsarolják meg, hogy ivott odabenn, miközben a pásztor „dolgozik.”?

Grecsó Krisztián: Jelmezbál
Magvető Kiadó
www.lira.hu/kiado/magveto/

„Minden emberi létezés vizsgák során, a halál és a feltámadás ismétlődő élménye révén jön létre.”Mircea Eliade.
Lazán összefüggő ciklusokból, melyek a mű végére sűrűsödnek összefüggő, kerek történetté komponálta meg Grecsó Krisztián új művét .Az olvasó teremti meg közben a létrejött szövegmezők közt a hiátust. Nyelve ugyan nélkülözi a metaforikus elemeket, mégis higgadt, szikár,rafinált prózát prózát ír. Sallangtalan próza ez, a csattanókat a szerző a kötet végére tartogatja. Változnak a szereplők, a helyzetek, a terek (Szeged, Szentes, Budapest) Csupa majdnem hétköznapi figura. Itt van Szoloványi János, aki a Váci út mellett lakik, s sűrűn hangoztatja, hogy „a rendőr, ha nem felejt, könnyen megőrül.” Ugyanakkor őhozzá köthető az a mondás is, hogy „el kell felejteni az életet, akkor lehet tovább élni.” A mindenttudó narrátor néha elemében van: „Hatvan fölött nem éri meglepetés az embert, hacsak az nem, hogy minden ugyanolyan.” A próza értékmérlege ingadozik, s ez attól függ, hogy Grecsó szerelőit milyen kontextusban mozgatja. Szereplői hangulatát néha zenei kifejezésekkel dúcolja alá. Hosszúra nyúlt elbeszélésének narrátorait sűrűn váltogatja, ez is hozzá járul a történet pontos megértéséhez. Szégyen és düh keveredik a deskriptív prózában, melyben ismár az első lapokban felbukkan az állomásfőnök leányának rejtélyes halála. De a katolikus kántor lányának borzalmas megcsonkítása, meggyilkolása is hamar meggyőz bennünket arról, hogy itt most nem egy hamvas leányregényt olvasunk .A szövegkohéziót nem is a humor biztosítja, hanem a nyelvezet, mely sárasági mellékízekkel fűszerezett a szerző . A szereplők visszaemlékezései révén lassan feltárul a múlt egy-egy darabja .(Ötvenhét embert bevittek a mindszenti zsinagógába, a többi pedig a téglagyári gettóba került), de ezek az emlékfoszlányok nemigen törik meg az elbeszélés ritmikáját. Sejtelmessé szövi a történetet, több haláleset is, így pl. a helyi kántor öngyilkossága. Gyermekkori emlékek keverednek öregkori bölcsességekkel. Kiválóan alkalmazza az identitásregények eszköztárát ( Szoloványi Jancsi alakja, akit Mirkóczi gazda béresnek használt).
Pokoli sorsokból építkezik: ”És mivel nem ismerte az imákat, a saját szavaival imádkozott a Jézuskához, hogy vigye vissza a mamájához. De Jézuska nem figyelt, vagy sok dolga akadt, Szoloványi Jancsi többé nem látta életben az anyját, és igazából halálában sem az anyját látja, mert az az idegen, akit a szentesi patológián azonosítaniuk kellett a húgával, nem jelentett számára semmit. Fogatlan, ráncos vénasszony, sok ilyen kószál a tanyavilágban, egyforma mind. Akkor jutott eszébe, hogy minden és mindenki egyforma. De ezt, akkor még, nem tartotta be.” Megteremti a tótágas lehetőségét az értékrendben:” De most, hogy a két lány is borzalmas véget ért, inkább a biztonságot jelentették.””
„A fene egye meg ezt a kurva nőt”, morgom Tamásnak, de látom rajta, hogy sértett, amiért neki, a legjobb barátomnak sem beszéltem a nagybátyámról, de az az igazság, hogy eszembe sem jutott, pökhendi sznob, semmit sem tudok róla, mit mondtam volna, két lány is bemutatkozik még, a nő nem figyel rájuk, folyton szóba hozza Iván bácsit, és vagy háromszor elmondja, hogy adjam át neki.
„Darida Éva üdvözli.”
„Sosem látom”, felelem, „idén még karácsonyra sem jött el”, teszem hozzá, és valamiért várom, hogy velem nevessenek, pedig nem mondtam semmi vicceset, és én is erőltetetten kacagok fel, inkább egy vakkantás, és azt már nem is mondom, hogy „pedig vártuk, meg volt beszélve”.
Úgy rontok ki a teremből, mint aki másfél óráig felelt, a könyvtár üres, csak Ferencz tanár úr jegyzetel a folyóirat-olvasóban, köszönök neki, meg sem hallja, leveszem a Sportot, gyalázatosan kikapott Münchenben a Hertha, „na, Iván bácsi”, mondom magamban, „megalázták a városi csapatodat”, de ezt hiába dörgölném az orra alá, azt sem tudja, mi az a foci, csak a vállát vonogatná, valaki félretolja az újságot, Tamás az, egy könyv van a kezében.
„Elnézést, professzor úr, dedikálná?”
„Kapd be!”, mondom, és ledobom az asztalra.
Ferencz tanár úr egyetlen lépéssel az asztalnál terem, felkapja Az újraolvasott Krisztust, „de hát ezt nem a maga barátja írta”, mondja, és felháborodottan Tamásra néz, várja, hogy magyarázza meg, „micsoda hülye vicc ez?”, kérdezi ingerülten az öreg, ő elfehéredik, a tanár úr hírhedt bosszúálló, leginkább a lányokat utálja, de ha valakit megjegyez magának, biztosan félévet ismétel, és hiába, hogy idén még semmi dolgunk vele, jövőre lesz.
„Elnézést kérek”, hebegi.
„Olvasta?”, kérdi a tanár úr, és megint az asztalra dobja a könyvet. Nagyot puffan, a könyvtáros kijön a raktárból, rémülten néz, ki az a marha, aki fel merte bosszantani Ferencz István tanár urat.
„Nem”, feleli Tamás.
„Akkor holnapra elolvassa, és referál nekem.”
Átváltozások, az idő méltóságteljes folyása szabdalja a szöveget. Néha eltűnik valaki (Anna) (Napok múlva, amikor nemcsak a lábasjószág repül ki az ólból, de a disznók is kitörnek, veszik észre, hogy Imre bácsi, a régi csendőr, meg a fia, az ifjabbik fia, eltűntek. A konyhában, a félig főtt leves alatt kialudt a tűz. Az asztalon, a hamutartóban, mintha két elszenesedett kígyótetem lenne, végigégett cigaretták. Szoloványi János ekkor már tanú.”
A történet: Lehet-e közös múltja két embernek, akiket ránézésre csak az köt össze, hogy ugyanabban a kerületben élnek? Megbékélhetünk-e azzal, hogy nem tudtuk átugrani a magunk által magasra tett lécet? Van-e a sérelmeknek elévülési ideje, és egyáltalán, hány generációt képes utolérni az ősök rossz döntése? Emberek, fiatalok, idősebbek, családosok, egyedülállók, akik látszólag egymástól teljesen elszigetelten élnek, mégis valahol mind találkoztak már, valahol mindenki története keresztezte már a másikét. A kérdés csak az, hogy miért futottak egymásba és, ha már megtörtént, mik lesznek a találkozás következményei?

Az erőssége: Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az örömnek, a bánatnak, egy nehéz döntésnek, egy konfliktusnak pontosan annyi verziója van, ahányan azt átélték. A másik helyett persze senki nem képes érezni, de Grecsó Krisztán új regényében pont az a legjobb, hogy akár az elbeszélő szempontjából, akár a cselekmény idejét tekintve minden oldalon felkínálja a lehetőséget, hogy ugyanazt a történetet egy újabb pozíciót felvéve éljük át. A műveiből ismerős karakterek, és az alföldi táj mellett ezúttal a könyv szerkezete az igazi meglepetés. Akinek olvasás közben egy kicsit is lankad a figyelme, az könnyen lemaradhat. http://marieclaire.hu/Kultura/2016/05/04/Mi-mar-olvastuk-Grecso-Krisztian-Jelmezbal

Összeállította Kerekes Tamás

A kiadó:
Két lányt holtan találnak a faluban valamikor az 1960-as években. A harmadik még él, amikor rábukkannak, de mire odaér az orvos, a sebesült lány eltűnik. Szerelme, a fiatal rendőr évtizedek múlva, Budapesten, egy különös találkozás után jön rá az igazságra. E talányos bűnügyi történetből bomlanak ki egy családregény mozaikjai.
A Jelmezbál napjainkig nyúló történetének szereplői unokák, nagymamák, asszonyok – nők. Élik az életüket, keresik egymást, önmagukat vagy épp a vér szerinti anyjukat. Elköltöznek, visszatérnek, szerelem, árulás, alakoskodás, hit és féltékenység van az életükben. Sok elmaradt ölelés, és szerencsére még több olyan, amelyik nem maradt el.
Grecsó Krisztián új könyvének fejezetei önmagukban is kiadnak egy-egy képet, mintha mindegyik történet más családtag vagy szomszéd élete lenne. Az utak keresztezik egymást, és végül, bármennyire is összekeveredtek térben és időben a darabkák, összeáll a nagy, drámai egész.