Szeptemberi szerelem

B. K. barátomnak

Látszólag mindenütt zajlik az élet. Valójában alig történik valami. Nézel egy képet, imént léptél ki belôle, éppen megfojtottak valakit, nem a te dolgod. Éppen megerőszakoltak valakit, hatan, már ott a tévé is, mégsem szállnak le róla. Élvezet, az élvezet. Éppen áll a történelem. Négy napja dörög az ágyú Vízakna s Déva közt, kit érdekel, örülj, hogy ezt is, azt is: megúsztad.
Vannak ragyogó reggelek. Mióta a Jóisten úgy döntött, hogy nem elég a történeti korokban és korszakokban jelentkező újabb és újabb járványokkal fegyelmezni a botorul vétkező és szaporodó emberiséget, s a meleg- hatás mellett melegházhatást is rábocsát, áldásosan szép, áldásmentes, azaz csaknem terméketlen tavaszok, nyarak, őszök folynak egybe a személyiségétől megfosztott téllel, meleg van és fázol, süt a nap és reszketsz, fényben tobzódnál, de kiszáradtak örömeid, földed frászt terem, aszály sújtja reményed.
Szeretkeznél a világgal, rád se ránt.
Mégsem tudsz ellenállni a szeptember végi nyárnak: elvégzed napi penzumod, beletörődsz, ki tudja, hányadjára, önnön hiábavalóságodba, holott hajnalban imádkozol, szőlőt eszel lágy kenyérrel, szilvával, zsenge dióbéllel, és csípős mustot iszol rá, fölötted a vörös félhold, nemes és vitézlő Levetinczi Timár Mihály vétke-átka, hajhaj, az ő alabástrom Noémijára gondoltál, majd a kék szemű Jókai mesterre, akinek oly nyomorúságosan pofázott vissza nagyszerű pályája…Zajok, csörömpölések, itt élsz, ha élsz, egy kutyagubics belsejében.
Szerelmek és csalódások suhannak a lakónegyed fölött, tíz emelet magasságban még ott páráll egy-egy haláli vallomás, nyögések, pofonok és káromkodások emelkednek lift nélkül, „Szia katedrális!”, a nyitott erkélyekről lenge tangákat visz a felszálló élvezet a jókedvű Nap első sugarait köszönteni, csobog a mosdó, bidék szortyognak diszkréten, nyár, nyár, mondod álmosan, látomás-ittasan; nyár, nyár, szeptemberi kánikula, édes pinák, hol vagytok, merre sertepertéltek, lámazenyém, lámazenyém sötétkék, hajhaj.
Kimennél kis birtokodra, mini-haciandádra, elérett ott már minden, szőlő, szilva, körte, alma, barack, a kis zöldségesben csípősre mérgesedtek paprikáid, a paradicsomok pedig már csak külsőre zászlópirosak, belül, mint szívedben az évek, diszkrét nyüvek pocsékolják a meleg és fény ötvözetéből született izgatóan édes gyümölcslevet.
Nem akarsz látni senkit?
És akkor csak megjelenik egy sms a mobilodon. „Holnap 11 órakor érkezem a Kisállomásra. Ha érdekel, találkozhatunk.”
Ki esemesezik veled, öreg barátom. Legszebb szobraid tökéletes női testeket formáznak; csak nem kelt életre valamelyik modelled?
Az állomáson vonatszag sincs, mint egykor. Fû nőtte be a sínek közét, mint öregek ágyékát az enyészet. Nem is száll le senki. Két vonat jár naponta, egyik le, a másik fel, csalódottan ülsz vissza a volánhoz. Egy keserűséggel több, egy kudarccal kevesebb.
És akkor odalép, és azt kérdi, a Nyárádmentére tetszik-e menni.
A paprikák megédesülnek, a szilva visszamegy a fára. A szőlő úgy dönt, még egy kicsit édesedik, aszúsodik, mint a kései szerelem. A barack fejedre pottyan, lám, ha a világ nem, maga tüntet ki: a természet. Paradicsomaid kicsire zsugorodnak, mint a lány bíbor mellecskéi.
Vázlatolsz; átjárod minden porcikáját. Kéjesen borzong, libabőrös lesz mindene. A heverő csergéje felforr. Mint bomló rózsa, nyílik nektárt habzsoló vágyadnak a zsenge test, tobzódtok tomboló tavaszban.
Álmodod ezt, vagy valóság?
Az udvaron egy alig méteres szobor. Guggoló lányalak, kisnyuszkónak kedveskedő pózban, picike pociján, két duzzadó combján, bármerről sütne is, násztáncot jár a napsugár. Arca jellegtelen, úgyszólván nincs is. Míg megalkottad, elhagyott, tovaröppent, mint a versikék, amiket írt, amelyekre azt mondtad: lepkefing.
Látszólag zajlanak szerelmek; Isten azonban úgy döntött, hogy csak ő maga lehet igazán boldog. Aki mégis üdvben érezné magát, súlyos árat fizet; elhagyatva, magányban, szegényen, fájdalomtól gyötörve kínlódja magát az örök eseménytelenségbe.
Volt azonban még egy utolsó szép kalandod. Szeretkeztél egy kishajnalcsillaggal. Hogy tudott csókolni a pezsgő bestia!… Holott minden csókja dévaváradat rombolta, vésős lelked sorvasztotta; lám, a repedések nemcsak arcodon, szíveden is kiütköznek. Összeomlasz, mint diszkréten szétrobbantott felhőkarcoló.
Várd az utolsó esemest.
Szép halálod lesz, drága barátom. Még szebb lesz az „áfterlájfod”: íme, vágyaidból könnyedén, bár sajogva: már most felépítelek…
És mennyire irigyellek!

Bölöni Domokos